Rohanj kislány...(Én írtam)

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott csak a sötét keserűség várna,

Aminek szíved összetörése az ára,

Betakar téged hű barátod szárnya,

Mert mögötted lebeg távolodó árnya,

Ki érted rohant halálába.

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott rád csak a sötét fájdalom várna,

Amit szemed csak könnyezve látna,

Felcsendül mögötted sikoly, s lárma,

És tudatod azt örökre magába zárta,

elméd legmélyén csendesen,

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott terád a sötét megbánás várna,

S szíved meghasadna, ha ott járna,

Hiába lebeg előtted otthonod vára,

És te mégis könnyezve rohansz,

többé hátra sem bámulva.

Sírj, csak sírj, hogy a zokogás zuhataga mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.

Szívtelen (én írtam, frissített verzió)

Széttép és belűről éget ez a szenvedés,

Mondanám mennyire fáj ez a megvetés,

De suttogásomat elnyeli a világunk zaja,

Semmibe veszik el lelkem néma sóhaja,

Láttam szemedben mennyire kegyetlen,

És szívemet találtam szorító kezedben.

Éreztem dobbanása, hogy szűnik meg,

Szorító kezeid közt felhasadt örök heg,

Utolsó lüktetésekor kezed is megremeg,

Ahogy a nekem tett ígéreted megszeged,

Árulásod, hűtlenséged bevallod eme órában,
Felkavarva képeket közös árnyunk porában,

Szívem lassul, végleg megszűnik dobogni,

Összetörtél, ezért holtan kezdek zokogni,

Elillanó pillanatok repkednek körülöttünk,

Emlékét árnyunknak hagyjuk mögöttünk.

Arcomon könnyek, és nevemet ordítod,
Megkövült szívemre hideg ujjaid szorítod.

Magához láncolt megfoghatatlan ígéretekkel, s én boldogan hagytam szép szavai láthatatlan csókjának bélyegét ajkamon.

Búcsúlevél...(Én írtam)

Elméké válok majd idővel, remélem,

Mint egy barát, ki hitt a reményben,

Múltad egy része, csak ez leszek én,

Csak egy megfakult, régi emlékkép,

S akire erőltetett mosollyal gondolsz,

Kinek tette miatt őrjöngve tombolsz,

Ki szeretni próbált, de eltaszíttatott,

A szerelme majdnem elpusztíthatott,

Ha ezt olvasod, én már nem leszek,

Elvéreztek a karomon ejtett sebek,

Csak utoljára hallgass meg kérlek,
Eldobtál, nekem nincs miért élnem,

Te voltál kit soha el nem feledtem,

Múlt leszek, mert jövőd nem lehettem.

A remény olyan mint a vér, amíg áramlik az ereidben addig élsz

Ő a HALÁL...(Én írtam)

Rám köszön halkan, majd némán suttogja a nevemet,

Miközben kezei közt szorongatja a dobogó szívemet,

Arca már csak öreg csont és rothadó, lemálló bőr,

Fogak nélkül mosolyog, karomon végigfut a libabőr,

Bámul engem, tekintete nincs, csak két szemgödör,

Csontos ujja, hol hozzám ér, ott fájdalom gyötör,

Felzabálja a húsomat csontjaimról, akár egy sakál

Mert mindketten tudjuk, ő nem más, mint a HALÁL.

Sötét palástja kígyóként testem köré tekeredik,

Szemem előtt lassan minden homályossá feketedik,

Csókot leheltem mérgező, cafatokban lógó ajkára,

Éreztem, hogy hűs mérge, testemet lassan átjárja,

Hideg karjaival átölelte gyenge, törékeny testem,

Még suttogott valamit, mielőtt karjai közé estem,

Kezében ott lóbálja a hosszú, fekete éles kaszát,

Lehunyom szemeimet majd magával ragad a HALÁL...

"Hívatlan vendég jő, bár észre sem veszed.

Legjobb barátod ő, és hű szerelmesed.

Arctalan király, halk léptű mostoha.

Folyton nyomodban jár, s nem hagy el soha.

Közel jön, túl közel, szomorúan megáll,

Ráförmedsz, nem fut el, mert úgy hívják: HALÁL!"

Nem tudsz megmenteni....(Én írtam)

Látom a karomon a már összeforrt hegeket,

Velük együtt az újra feltépett régi sebeket,

Megvető pillantások, és tekintetek között,

Akár egy összetört roncs, aki már üldözött,

Elmém zavarodott, csuklóm csíkokban rémes,

Kettészelte ezüstös penge, ami nagyon éles,

Éle az én véremtől vörösen ragacsosan véres,

Ki tette ezt velem?Én vagyok a hibázó vétkes,

Szemem az el nem sírt könnyektől homályos,

Tekintetem zavart, és a könnyeimtől opálos,

Pólóm alá rejtem hegeimet, mégis látod őket,

Belém rúgsz te is, mást nem is vártam tőled,

Hegeim feltárulnak, és felszakadnak a sebeim,

Belém mar a fájdalom, óh megnyílnak az ereim,

A sötét rám nehezül, fekete leple betakargat,

Ó, a fájdalom szörnyű terhe annyira sanyargat,

Mielőtt lehunynám szemem karok nyúlnak felém,

Majd valaki, a földre sikongatva rogy le elém,

Kiabálva, fel akar rázni, ez olyan rettenet,

Hiába ráncigál, már nem érzem a testemet...

Ne szégyelld a hegeidet.Egyszerűen azt jelentik erősebb vagy annál, ami megpróbált megbántani.

Anyone would love a girl, with scars?

I think no....

Vörös festmény (Én írtam)

A látásom is már gyenge, lassan ködös,

Ecsetem egy penge, éle már rézvörös,

Képet festettem csuklómra, ami rögös,

Hosszú csíkokat, minek színe vérvörös,

Életem végigment az úton, mi egy körös,

De valahogy nem sajnálom, ez különös.

Csíkok borítják végig a karomat,

Színek százai lepik el a balomat,

Lassan dúdolom szomorú dalomat,

Senki nem érti a kegyetlen bajomat,

Ölembe ejtem a zsibbadó tagomat,

Vörösre festem a felkelő napomat.

Nem azért vágunk eret, hogy meghaljunk, hanem azért, hogy éljünk.

Talán...De nem...(Én írtam)

Talán tudod, az én nevemet,

De nem ismered a történetem,

Talán látod, ahogy nevetek,

De nem tudod történelmem,

Talán észreveszed a vágásokat,

De nem is látod az én hegeimet,

Talán még hallod is kiáltásomat,

De nem látod felvágott ereimet,

Talán érted még a beszédemet,

De nem fogod fel hallgatásom,

Talán rajtam hagyod pecsétedet,

De nem látod a haldoklásom.

Mindenkinek vannak hegei, amikről nem beszélnek.Nekem nem csak a szívemen, hanem a testemen is vannak.

Hegek...(Én írtam)

Szörnyű titkokat hordotok a vállamon,

Bánatom könnyei összegyűlnek államon,

Anyai kézként simítják végig az arcomat,

Amíg én bámulom csuklómon a karcokat,

Nem véreznek, már összeforrtak sebeim,

De karomon virítanak neonként a hegeim,

Könnyeim potyognak, mint egykor vérem,

Felizzott egy szó, amit a bőrömbe véstem,

Összetörtem, rám nehezedő súly túl nehéz,

Nem tudom elhinni, megtörtént ez az egész.

A könny a fájdalom néma nyelve.

Fáj...(Én írtam)

Könnyekbe öltem a végtelen bánatom,

Megrogyott alattam gyenge támaszom,

A fájdalom leránt lábamról le a földre,

Nem figyelek csak a kísértő csöndre,

A gyász lassan kúszik fel a lábamon,

S tekeredve tovább mászik hátamon,

Egyedül a szenvedés leple betakargat,

Míg belül a fájdalom terhe sanyargat,

Összetörtem a változások súlya alatt,

És lelkemben reménytelenség maradt,

Ha csuklómon végighúzom kardomat,

S könnyeim ezrei áztatják el arcomat,

Már nem bírom a rám nehezedő terhet,

Ezért vérrel írom majd alá ezt a verset.

Belül zokogva ordít a szív, kívül mosolyra húzódik az ajak.

Tükörkép...(Én írtam)

A tükörből idegen arc bámul vissza rám,

Egy mosolygós, vidám, aprócska lány,

Nagyokat pislogva velem együtt mozdul,

Rám bámul, mikor én, ő is oldalra fordul,

Kezét felemelve, lassan de némán integet,

Mosollyal viszonozom, s nézem ikremet,

Felé nyújtom karomat, és összeér kezünk,

Egymást nézve, tükörben felcsillan szemünk,

Tükör szilánkjaival együtt, darabokra esünk,

Bólintva a másiknak, majd semmivé leszünk.

Nevettek rajtam, mert más vagyok. Én nevetek rajtatok, mert mind egyformák vagytok.

Tegnapba várt holnap...(Én írtam)

Hogy ki vagyok én, egy megfejtetlen kérdés,

Valakinek egy tegnapba hazudott néma érzés,

Másnak, egy holnapba fulladt szörnyű ígéret,

Vagy kíntól sajgó elméből kiszakított ítélet,

Egy bomba, egy tegnapba időzített robbanás,

Talán egy pontosan ütemezett szív dobbanás,

Néha egy szellemként itt ragadt lélekfoszlány,

Én nem vagyok más, csak egy egyszerű lány,

Szemeimmel jövőbe tekintve a múltban élek,

Tagadva a tegnapot, egy holnapot váró lélek,

Egy érzelmi katasztrófa, egy hatalmas vétek,

A múltban ragadva, én csak a jövőtől félek,

A forgó homokórában egy porszem vagyok,

Előttem peregnek jövőbeli percek, s napok,

A holnapba várva a tegnapot, élem az életem,

Hogy elfeledd, ki vagyok megöltél, mégis létezem.

A jövő azoké, akik hisznek az álmaikban. De mi van, ha én nem hiszek?

Halál(m)od....(Én írtam)

Láttam egy álmot, s nem álmodom újra,

Mert hozzád kötve leláncolt a múltba,

Táncoltál előttem lassan, lélektelenül,

S forogtál körbe némán, élettelenül,

Sápadtnak tűntél a fekete ruhádban,

Mintha elbuktál volna haláltusádban,

S hajad mögötted kócosan lebegett,

Óh, talán még sötétebb is lehetett,

Barna szemeid a semmibe meredtek,

S belőlük vérvörös könnyek eredtek,

Porcelán arcodon véres foltot hagytak,

És lepottyanva téged körülölelve fagytak,

Egyedül táncoltál ott, a sötét üres szobában,

Felkavarva képeket közös árnyunk porában,

Magányba burkolózva, összetörten, holtan,

Szörnyű volt nézni, s tudni, hogy ott voltam

Majd lágy keringőbe kezdtél a némasággal,

Mikor pörögtél összeolvadtál az éjszakával,

Fölriadtam s láttam: holtan fekszel mellettem,

Te, kinek az életét álmomban elvettem.

Felébredtem reggel, könnyes szemekkel, és tudtam: Újra Veled álmodtam...

Szívtelen...(Én írtam)

Széttép és belűről éget ez a szenvedés,

Mondanám mennyire fáj a megvetés,

De suttogásomat elnyeli a világunk zaja,

Semmibe veszik el lelkem néma sóhaja,

Láttam szemedben mennyire kegyetlen,

És szívemet találtam szorító kezedben.

Éreztem dobbanása, hogy szűnik meg,

Szorító kezeid közt felhasadt örök heg,

Utolsó lüktetésekor kezed is megremeg,

Ujjaidnak forró vörös lángja megperzsel,

Magányodat nem űzi el kegyetlen tetted,

Halálommal válladra vetted ezt a terhet,

Egyre lassul, s végleg megszűnik dobogni,

Összetörtél, ezért holtan kezdek zokogni,

Elillanó pillanatok repkednek körülöttünk,

Emlékét árnyunknak hagyjuk mögöttünk.

Magányodat elűzni többé már nem tudod,
Megkövült szívemre hideg ujjaid szorítod.



Ha kitéphetném a szívemet, hogy többé ne érezzek, néha megtenném...

Miért ő kell...?(Én írtam)

Sarkamban lihegve loholó ördöggel,

Arcomat célzó, kőkemény öklökkel,

Futva rádöbbenek életem értelmére,

S örök esküt teszek az ő védelmére,

A sáros glóriámat szeretteim tartják,

Miközben szemem könnyek marják,

Miért nem rohansz az én karjaimba,

Nem hozol megnyugvást napjaimba,

Látom, hogy mást ölelsz át helyettem,

Ó, ezt az érzést miért nem feledtem?

Fáj rád nézni, mert tudom másé vagy,

De a fájdalom, s a kísértés olyan nagy,

Mondd én miért nem vagyok jó neked,

Ó, nem én voltam mindig kedves veled,

Miért őt akarod, csak összetöri a szíved,

Én nem vagyok jó, mint te hűséges híved,

Boldogságot adnék, s végtelen szerelmet,

Az ellenünk vétkezőknek végül kegyelmet,

Ó, mondd én miért nem vagyok jó neked,

Én vagyok ki téged, életénél jobban szeret.

"Arcomat eltakarom ne lásd, hogy könnyes a szemem ha más ölel át..."

Hagyj megvakulni...(Én írtam)

Mióta elhagytalak te arcodat látom mindenkiben,

De a te tiszta lelkedet nem találom meg senkiben,

A te hangodat hallom minden apró, néma zajban,

Azóta álmomban neved kiáltom lassú lírai dalban,

Minden egyes alkalommal csak közelebb érezlek,

Szemeim el nem sírt könnyektől mindig véreznek,

Remélem már begyógyult, általam okozott sebed,

És csak attól rettegek, hogy nélkülem jobb neked,

Nem akarom látni, hogy már továbbléptél rajtunk,

Hogy elfeledted az érzést mikor találkozott ajkunk,

Ó, inkább hagyj megvakulni, s vágd ki szemeimet,

Nem akarlak látni, és feltépni összeforrt sebeimet,

Mi ez az érzés, miért nem feledlek?Ezt nem értem,

Üldözöl emlékeddel, s szívemben bánatodat érzem,

Meg tudsz bocsátani, és második esélyt kaphatnék,

Nem érdemellek, neked csak szenvedést adhatnék,

Visszaesnék karjaid közé, ha újra látnálak, ó igen,

De ezzel ismét csak ártanék neked, én úgy hiszem,

Ó, inkább hagyj megvakulni, s vágd ki szemeimet,

Nem akarlak látni, és feltépni összeforrt sebeimet.

"Néha el kell engednünk azt aki fontos nekünk, az ő érdekében, hogy boldog lehessen"