Ki vagyok én...?

Ki vagyok én?

Ha más ajkán szólnak szavaim,

Hol vagytok angyalaim?

Még itt vannak a bajaim,

S hová tűntem én?

Már nem rám vetül rivaldafény,

Pedig én vagyok ki alatta áll,

Kinek szava messze száll,

Mégsem hallja senki már.

Ki vagyok én?

Ha más veszi át helyemet?

Mégis rajta látom sebemet,

Hordja már minden hegemet,

Hová tűntem, hová értem?

Ezt a rejtélyt, én nem értem,

Lehullott már minden vértem,

S ellopta már összes vérem.

Ki vagyok én, s hová tartok?

Ha már véget érnek a harcok,

S nem néznek rám már az arcok,

Őt nézik ki én vagyok,

Kimondja, mit magam után hagyok,

S ezt nem látják a vakok,

Hogy ő nem én vagyok,

De akkor ki vagyok én?

Hová tartok?

Mikor nincs más, csak a bajok,

S ahogy telnek a napok,

Egy báb lejt helyettem táncot,

Hiába tépem le az összes láncot,

Vagy oltom ki a meleg lángot,

Ki ott áll helyembe lépett,

De benne nem az én tüzem égett,

Életemnek ő vetett véget.

Hát mondd meg, ki vagyok én?

A sorsunk kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod biztosan, hogy ki vagy valójában. Bármelyik pillanatban fenekestül felfordulhat az életed.

Felejts...(Én írtam)

Lökj a mélybe,

Sötétségbe,

Fojtsál vérbe,

Merengésbe,

Száműzz végbe,

Könyörgésbe,

Zárjál jégbe,

Tévelygésbe,

Lőj a légbe,

Képzelgésbe,

Jelenségbe,

Ürességbe,

Meríts vízbe,

Hidegségbe,

Taszíts szépbe,

Feledésbe.

Hívogató... (Én írtam)

Egy hívószó,

Dallama légies, kígyózó,

Ritmusa lágy, bimbódzó,

Felcsendül, majd meg-megáll,

Mint a lélek, mi föl, messze száll,

De nem röppen az fel ugyan,

Mert egyenest pokolra zuhan,

Egy suttogás,

Á, nem volt az csak szél suhogás,

Csak távolról szűrődő huhogás,

Ismét szól, majd elhallgat,

A lassú szó, mely elhalhat,

S vár rá, míg elaltat,

Mert a figyelem is ellankad,

Egy morgás,

Torokból feltörő rontás,

Vagy szívedben a kongás,

Kiráz a hideg, csak a szél fúj,

Halkan közelít, bőröd alá búj,

Ismeretlen érzés, ez valami új,

Egy kiáltás,

Hiába, oda minden kilátás,

Most már nincs meghátrálás,

Vér habzik a torokban,

Gyöngyöző mely elporlad,

Test vergődik mocsokban,

S halálsikoly nyomokban,

Egy lélegzet,

Az utolsó, s mit kést élezget,

Elvesz, s újjá nem éleszthet,

Mérgezett csók ég ajkán,

Lassú könnycsepp folyik arcán,

Melyet bosszú és fájdalom szült a világra,
Ő nem más, mint a pokol egy hervadó virága...

A szépség csak a bőr felszínéig tart, a mocsok viszont csontig hatol...

Disztópia...(Versenyre írt mű)

Hulláktól bűzlő tengerek vérrel mossák a partokat,

Ezerszámra látni az élettelen, elgyötört arcokat,

Emberek ölik egymást, mindennapi harcokban,

Rothadó tetemek hevernek, hatalmas halmokban.

Szétdrogozott fiatalok és óvodás gyermekek,

Kokaintól beszívva, vágják fel az ereket,

Szüleiknek hajtogatják; Ez majd beheged,

Mintha őket érdekelné vagy bárki egyebet.

Csak az idősek suttogása tör át a csatazajon,

Kérdezgetik egymástól; mivé lett a régi hon?

Rapunzel is hajából kötelet már bitófára fon,

S a harc maga után ismét csak új harcot von.

Hirdetik a terroristák; Minek élni, ember?

Ha nemsokára, majd úgyis meghalsz egyszer,

Az iskolákban már nem tanítják mi az a vegyszer,

A gyerekek azt tanulják, hogyan lő egy fegyver.

Civilek tömik egymás koponyáját golyós fémekkel,

Csak ölik egymást halomra hasmetsző késekkel,

Vigadnak az öngyilkosok, savat isznak mérgekkel,
Kívánják; jött volna a világvége, korábban évekkel.

A gyermekek az utcán, kuncsorognak éhesen,

Belülről rohadva, lassan pusztulnak el véresen,

A szülők nem létező istent szidnak, de mind tévesen,

Nem látják ők, hogy a bűnös a tükörben ténfereg.

Halálsoron a bűnözők, várják a kegyelemdöfést,

Meg sem kísérelik, az életüket mentő szökést,

Inkább örömmel várják a szívükbe hatoló lövést,

Holtan is jobb nekik, mint nézni a féktelen ölést.

Majd letarolnak mindent, a harcba induló sereggel,

A hullaházak is megtelnek embertetemekkel,

Vérben úsznak már a mezők, elborítva fejekkel,

Rég elválva testüktől, rideg arcuk tele sebekkel.

Felégetnek mindent, halálsikoly a nyomokban,
Tűzben égő tetemek, sikolyok a torkukban,
A méreg mit lenyeltek, kavarog a gyomrukban,
Mérgező gáz terjeng, légcsövükben, orrukban.

Alkoholba menekülnek, fulladoznak a piától,
Füst száll mindenhonnan, csak nem a pipákból,

Visszasírják remegve, tanulnának a hibákból,

Ébren álmodnak az emberek; a régi jó világról.

"A sötétségből van kiút....de valóban ki akarsz jutni a fényre?"

Gyűlöllek! (Én írtam)

Szavakat suttogok, hangokat hallatok,

Elvonulva a világtól, némán hallgatok,

Elárultál, s mind magamra hagytatok,

Elfordulsz, felőled akár meg is halhatok,

Rád kiáltok, azt akarom halljatok;

Gyűlöllek!

Minden szavam hozzád szól, érted könyörög,

Rám se nézel többé, csak kimutatod közönyöd,

Utánad vágyakoztam, s te elloptad az örömöm,

Nem sírok már utánad, nem kapsz ilyen örömöt;

Ott állsz fölöttem, s várod míg megköszönöm;

Gyűlöllek!

Azt mit velem tettél, tudod, nem állt jogodban,

Mindhiába kerestem válaszokat hamis okokban,

S mindvégig tudtam, hogy te voltál, kit okoltam,

Elengedlek, de sóhajom ott lebeg nyomodban,

Már csak azt kívánom, Rohadj meg a Pokolban.

Gyűlöllek!

Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.

Álmodom...(Én írtam)

Csillagot látni sötétlő alkonyon,

Könny csordul le sápadt arcomon,

S megpihen szempillám tövében,

Úgy elszunnyadnék szerelmem ölében.

Ó, csak álmodom,

De a karjai helyett most másé ölel,

S a szívemhez utat már nem ő lel,

Mi ez, zörgés s vad csörömpölés,

Te okozod szívemen a dörömbölést?

Ó, csupán álmodom,

Hisz testemen a te kezed nem simít,

Mi ez a zaj, mi bordáim közt sikít?

Ez nem a te hangod, mi ez a hörgés?

Nem szívem dobol, ez csontzörgés.

Ébredj, csak álmodom,

S te a valóságban karjaiddal óvsz,

Remegő testemhez, suttogva szólsz,

Könnyes arcomon megérzem kezed,

Téged kutatva, felpattan szemem,

Álmodom csupán.

Ha tudtam volna...(Én írtam)

Ha tudtam volna, hogy utoljára hallak,

Megjegyzem szavaid, mik szívembe marnak,

S emlékeznék a legutolsó szavadra,

Ahogy utoljára fontam karom nyakadra.

Ha tudtam volna, ajkad utoljára csókol,

Megjegyeztem volna utolsó bókod,

Olyan jó volna érezni, hogy csókol a szád,

Testemen érezni bőröd tüzes illatát.

Ha tudtam volna, utoljára ölelsz magadhoz,

Egy örökkévalóságig húzlak vissza magamhoz,

Karjaim közül többé már nem szabadulnál,

Mint, ahogy közös szerelmünktől szabadultál.

Ha tudtam volna, hogy utoljára látlak,

Mindörökké a szívem legmélyére zárlak,

Megjegyezném arcodat, szemeid ragyogását,

A szerelmünket idéző madarak dalolását.

"Meg akarsz ölni?... Ültess a szívembe reményt. Várd meg, hogy szirmot bontson, majd tépd ki tövestől..."

Mélység...(Én írtam)

Sötétlik az ég, közeleg az alkony,

Ahogy szelíd folyó mossa arcom,

Zokogok a parton bánatosan,

Sodord  messze bánatomat,

Áradj körém, ó hűvös bűvölet,

Vidd könnyemet, mosd le bűnömet,

Lerázom eme nehéz terhet,

Mosd le rólam, sötét szennyet,

Ragadj el hullám, húzz a mélybe,

Fojtsál vízbe, most az éjbe,

Sötét víz fodrozódik köröttem,

Taszíts le és zárulj be fölöttem,

Tarts a mélyben,

Sötétségben,

Fakaszd ki könnyem,

Fojts meg könnyen,

Hullámkezek torkomon,

Víz ömlik be orromon,

Ahogy beáramlik tüdőmbe,

Képem látom víztükörbe,

Kezek húznak lefelé,

Kapálózóm felfelé,

Nincsen már levegőm,

Folyómeder a temetőm,

Iszap lesz a koporsóm,

Sötét víz majd a korsóm,

Alga lesz a díszvirágom,

Elporlad lent a világom,

Víz marja a légcsövem,

Küzdök én még görcsösen,

Az életemet eresztem,

Víz lesz fejfám, s keresztem,

Hívogat a sötétség,

A folyó vize sötétkék,

Elmosta már gyöngyeimet

Gyémántként a könnyeimet,

Torkomra fagy sikolyom,

Meghaltam egy alkonyon.

"Van egy pont, amikor már minden mindegy....feladtam"

Vérzem...(Én írtam)

Csillagok gyúltak az égen,

S én elképzelem szépen,

Milyen lesz majd a végem,

És életem, hogy ér véget,

Lassan csordul ki vérem,

A márványpadlón végzem,

Testem már úszik a vérben,

Halálom lemossa vétkem,

Karomba a neved véstem,

Jól látom, ahogy vérzem,

A véremet is folyni érzem,

S alig vagyok már ébren,

Táncolok egy penge élen,

Magamba vágtam mélyen,

Tettemtől kicsit sem féltem,

Vágok és bőröm sértem,

Senki nem fog sírni értem,

Lenyeltem a saját mérgem,

Be kell most ennyivel érnem,

Sikerülni fog, én nem kétlem,

Megszülettem, de nem kértem,

Meghalok most, mert éltem,

Lassan nézem, ahogy végem.

"Ha majd vér szárad hófehér kezedre!Ha majd életed utolsó perceit éled!Megmondom neked mennyire szeretlek..."

Meghaltál...(Én írtam)

Szemem könnyektől homályos,

A tekintetem zavart és opálos,

Könnyem patakokban özönlik,

Ahogy kezem véredtől vöröslik,

Kihűlt kis tested porban hever,

Vállaimat nyomja e nehéz teher,

Karjaimban ért utol téged a vég,

Ó, miért nem maradhattál még?

Feletted zokogok kínkeservesen,

Téged siratlak, téged kedvesem,

Szíved már nem játssza dallamát,

Elsírom néked, a szívem bánatát,

A fény is kihunyt már szemeidből,

Hideg kezed kicsúszik kezeimből,

Fájdalmamat felüvöltöm az égbe,

S eltemetlek téged, le a mélybe.

Lelkem meg dermedt, túl rég tart a tél.

Veled meglelhetem, mit elvesztettem rég,

Melegítsd fel szívem, fogadd el zálogát,

Jöjj el vadvilág, szirmaid szórjad rám,

Kopár a világ.

Véreskü...(Versenyre írtam)

Mikor miattad első könnyemet hullajtottam,

Akkor kellett volna feladnom, de kitartottam,

Feladni mindent, szerelmemet, s vágyaimat,

Feledni téged, a titkon dédelgetett álmaimat,

Mind hiába, képtelen voltam elengedni kezedet,

Mi bilincsként szorult csuklóm köré.

Csak vártam némán egyedül, tűrtem a sorsomat,

Elfojtva könnyeimet, marták szemem és torkomat,

Éjszakákon át virrasztottam feletted, nesztelen,

Mire rájöttem, hogy már nincsen mit vesztenem,

Magadhoz láncoltál, de éj leple alatt letéptem őket,

A hívogató sötétbe futottam előled.

Már nem lángolt bennem a perzselő szerelem,

Nem bánom, hogy a fegyvert neked szegeztem,

Kezem remeg, ujjam a ravaszon, a tár megtöltve,

Csak egyetlen apró mozdulat és a golyó elsütve,

Dörrenés, elsült a pisztoly, véred szárad kezemen,

Én pedig mosolyogva nézem a tetemed.

Holdfény ragyogja be vérben úszó testedet,

Vér keverte mocsok fedi minden sejtedet,

Lyuk tátong mellkasodon, keresztül lőttem,

Testedre borulva, halkan zokogva bőgtem,

Lelkem ujjong, szívem viszont megszakadt,

Szerelmünkből sarj nem fakadt.

"Senki nem hallja könnyeim néma záporát"

Egy angyal könnyei...(Én írtam)

Engedj repülni, szerelmünk hófehér szárnyain,

Ne ránts vissza a földre és törd össze álmaim,

Ne mondj búcsút, nem szököm meg előled,

Magam mellett tartalak, összeszedve erőmet,

Mondd, te nem hallod a mennyek sírását?

Arcomon, egy angyal könnyei.

Állíts meg minden órát, dermeszd meg az időt,

Ne mondj már többet, te karjaid közt látom a jövőt,

A csillagok is megdöbbentek, hazug szavaid hallatán,

Ahogy a szívembe marsz, át az éj sötét dallamán,

Eltakarom fejemet, ne lásd kisírt szemeimet,

Arcomon, egy angyal könnyei.

Csak a Hold fénye ölel, ha már karjaid nem,

Sápadt, ezüstös fénye, az arcomon pihen,

Mi gyémánt cseppektől ragyog szenvedve,

Miket nem csókolsz le arcomról, remegve,

Némán, sírva bámulom távolodó alakodat,

Ahogy arcomon, egy angyal könnyei.

Kérlek, csak mondd, hogy hazug volt szavad,

Nem most érintettem utoljára rózsás ajkadat,

Mert én el nem felejtem tengerszín szemed,

S, te pedig, szent esküdet soha nem feleded,

Vagy hiába folynak végig arcomon,

Egy angyal keserves könnyei.

"A szívem teljesen összetört, a lelkem még él, de nagyon meggyötört"

Lerombolt falak...(Én írtam)

Hangos lépteid megrengették a kastélyom falait,

Miket szívem köré húztam, hogy védjem javait,

Szavaidtól az öreg falak vadul remegni kezdtek,

Szavak voltak, mégis a kőtömbök életre keltek,

Apró repedések futottak végig a nagy tornyon,

A falak rázkódtak, potyogtak a kövek s ormok,

A spaletták lehullottak, az ablaküveg összetört,

És a hatalmas vaskapuról az acél lakat is letört,

Lebomlottak falaim, s kitárul sebezhető szívem,

Leromboltad védelmemet, ezért állok most sínen,

Olyan kedves voltál, szerettél, de megváltoztunk,

Ó lehet, mindketten csak ostobán álmodoztunk,

Kitártam előtted a szívemet és most fáj nagyon,

Zavart vagyok és csak itt fekszem egy padon,

Egy pillanatnyi boldogság költözött lelkembe,

De most csak könnyek szöknek a szemembe,

Föld fölött lebegtem, most lezuhantam magasból,

Most ki vagyok? Már ezt sem tudom magamról,

Nem tudom mit érzek, s nem tudom mit akarok,

Szívem néma és üres, elmém zavart, s kavarog,

Lebomlottak falaim, s kitárul sebezhető szívem,

Leromboltad védelmemet, ezért állok most sínen,

Csak szédelgek, már nem gondolkozom tisztán,

Ha mérget találnék, most szó nélkül meginnám,

Összekuporodnék, majd álomba sírnám magam,

És mindezt csak azért, mert leromboltad falam.

Már minden betegségre találtak gyógymódot, de a szív sebeire, melyet a szerelem ejtett rajta mérgező tőrével nincs más megoldás csak a halál.

Rohanj kislány...(Én írtam)

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott csak a sötét keserűség várna,

Aminek szíved összetörése az ára,

Betakar téged hű barátod szárnya,

Mert mögötted lebeg távolodó árnya,

Ki érted rohant halálába.

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott rád csak a sötét fájdalom várna,

Amit szemed csak könnyezve látna,

Felcsendül mögötted sikoly, s lárma,

És tudatod azt örökre magába zárta,

elméd legmélyén csendesen,

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott terád a sötét megbánás várna,

S szíved meghasadna, ha ott járna,

Hiába lebeg előtted otthonod vára,

És te mégis könnyezve rohansz,

többé hátra sem bámulva.

Sírj, csak sírj, hogy a zokogás zuhataga mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.

Szívtelen (én írtam, frissített verzió)

Széttép és belűről éget ez a szenvedés,

Mondanám mennyire fáj ez a megvetés,

De suttogásomat elnyeli a világunk zaja,

Semmibe veszik el lelkem néma sóhaja,

Láttam szemedben mennyire kegyetlen,

És szívemet találtam szorító kezedben.

Éreztem dobbanása, hogy szűnik meg,

Szorító kezeid közt felhasadt örök heg,

Utolsó lüktetésekor kezed is megremeg,

Ahogy a nekem tett ígéreted megszeged,

Árulásod, hűtlenséged bevallod eme órában,
Felkavarva képeket közös árnyunk porában,

Szívem lassul, végleg megszűnik dobogni,

Összetörtél, ezért holtan kezdek zokogni,

Elillanó pillanatok repkednek körülöttünk,

Emlékét árnyunknak hagyjuk mögöttünk.

Arcomon könnyek, és nevemet ordítod,
Megkövült szívemre hideg ujjaid szorítod.

Magához láncolt megfoghatatlan ígéretekkel, s én boldogan hagytam szép szavai láthatatlan csókjának bélyegét ajkamon.