Könnycsepp...(Én írtam)

Egy

csepp

könny,

mely érte

arcodon kél,

Olyan sós mint,

lelked szilaj tengere

mely fájdalmadból él.

De szemedből szökő eső,

ami általa születik, általa hal,

Nyomtalanul tűnik el szemedből,

Ha nincs ki elkapja már, az baj,

Mivel hiába úszik a kín tova,

S ha te haza akarsz térni,

 de nincs már többé

hova.

Fagy...(Én írtam)

Megreped, meghasad,

Tükörszeme megtapad,

De be nem törik.

Halkan ropog, megremeg,

Ha reá lépsz, ő elfeled,

S vékony jégen táncolsz.

Jeges hullám csapkod,

Bokádig ér, nyaldos,

S térdig merülsz.

Botorkálsz a vízben,

Süllyedsz minden ízben,

Elmerülni nem fogsz.

Szemgolyód jéggel telt,

Bőröd kék, s zöldre vert,

Jégtáblák közt lebegsz.

Vért könnyezel, lassan fagy,

Lelked tovaszáll, magad vagy,

Úszol a vízen.

Reped a jég, eped a szív,

Hátad feszül, görnyed az ív,

Megdermed a valóság.

Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.

Én és Magam...(Én írtam)

Ne büntess, kezem nem véres,

Nem hibáztam, s voltam vétkes,

Rátört létemet megvédtem.

 

Bűn ha magam mentve ölök?

S engem ölne, sírba lököm,

Hisz ő okát, én nem értem.

 

Ellenem jött, vissza nem ment,

Haza nem megy, földben van lent,

Eltemetve, én nem kétlem.

 

Öklömmel ökle öklözött,

Bíborba vérem öltözött,

Segélyt nem kért, én sem kértem.

 

Arcomon arca pofonja,

Ütöm, s fáj állam pokolja,

Magamra tört, s reám törtem.

 

Magamat jött gyilkolni kén,

Ez gyilkosom gyilkosa, én,

Önön védve, magam öltem.

 

Bűnös az, ki magára tör?

S ha merénylőbe áll a tőr?

Pusztítóm pusztuljon ölve.

 

Egymagam holt, holttól félek,

Élet élettel élt, élek,

Halál halállal halt, halok.

Ha magad gyilkosa lennél, meghalnál, hogy merénylőd veled pusztuljon?

Nem fáj...(Én írtam)

Szavad már nem fáj,

Szívem sem sérti,

Elmém nyughatatlan,

S lelkem nem érti.

Nincs több fájó üzenet,

Már nem számít mit ír,

Mert mindketten tudjuk,

Szívem még mit bír.

Jelenléted nem bánt,

Pillantást sem ér,

S nincs többé bánat,

Belém már nem fér.

Nem sért többé zaj,

Beszélj! Már nem ámít,

S nincs már oly' szó,

Mely nekem még számít.

Lelkem könnyekkel teli,

Már csordultig telt rég,

S nincs már oly emlék,

Mi lángokban nem ég.

A hazugságok fala ledőlt,

S rám estek a romok,

Az ütlegek nem fájtak,

Csak szememben a homok.

Többé nem fogja meg kezem,

Inkább tőből lenyesem ölén.

S még az sem fájna annyira,

Mit elszenvedtem én.

Ha szemem előtt keringsz,

Lelkem ostoroz, s okol,

Mert általad tanultam meg,

Milyen is a pokol.

"Az emberek csalódást okoznak... ez rendben van,de mi van ha egyszer rájössz, hogy te vagy a kiábrándító?!..."

Láncok...(Én írtam)

Csörög, zörög, e rozsdaette lánc,

A múltról daloló, kínkeserves tánc, 

Kígyózik utánam, a megvadult kobra, 

Fülembe suttog, mi volt lelkem pokla.

Idéz a múltból, elhalt szavakat hord, 

Nyakamon tekereg, ha feljő a Hold, 

Mert bőröm alatt lüktet, sötét éjeken,

Magamban hordtam egy egész életen.

Aranyozott palást ez, rothadás szagával,

Lelken ülő szörnyeteg, minden szavával,

Átkokat köp ő, miket régen szórtak rád,

De nyakadban csüngnek, azóta is már.

Életet hazudik, talán élte is még valaki,

Egykor így léteztél, de ma az vagy aki, 

Bár nem lóg rajtad sötét, halotti gúnya,

De azóta is rajtad ül szívednek a búja.

Mert bilincs szorul rátok, közrefog titeket,

Így bánat, s te, egymást többé nem feled,

A múltad a kereszted, cipeld hát tova, 

S haza akarsz térni, de nincsen már hova.

Cipeld hát a múlt fájdalmát, akár egy keresztet. S mielőtt összenyomna, állítsd fejfádul.

Bezárva...(Én írtam)

Sikolts, hogy csak bírsz,

Egyszer tán meghallják,

Néznek, s nem látják, sírsz,

Igaz könnyt megcsalják,

Szólj, ha szólni kell,

Bár hangod úgyis elhalá,

Hangod magasba szökell,

Meggyötört testet felfalá,

Vérben végző ujjakkal,

Tépd le körmeid,

Hogy szétágazó utakkal,

Hullajthasd könnyeid.

Remegő kézzel alkoss, fess.

Mázolj elmúlást, gyötrő gyászt,

Szemedre sötétlő fátylat vess,

Sikoltó elmét, halált játssz.

Vöröslő freskóról tekints vissza,

Önön képed lásd, kínnal mosva,

S a magasló torony véredet issza,

Elfeledve halsz, másoktól bujdosva.

"Mikor vér szárad kezedre, s életed utolsó perceit éled, megmondom mennyit jelentettél nekem."

Lélek vére...(Én írtam)

Torkom mélyéből vér bugyog,

S testem porcikáin, hogy buzog,

Nyakamon vízesésként zubog,

Ahogy darabos véreső zuhog.

Lelkem testben ázott lucsok,

Mely szívem mélyén susog,

Ó! Nézd apa; mit tudok,

Nyakamon szorul fekete hurok.

Elmém ölelő vérköpenyes burok,

Azt kaparó bagoly kínnal huhog,

Burkom magzata arcomra csurog,

Csüngő testem, halkan szuszog.

"Véremmel könnyezek, és könnyezve vérzek"

Undorító...(Én írtam)

Szolgalélek, homályba vész,

Ki se látsz, hát hová mész?

Nincs megértés, semmi ész,

Hangot nem ad, csupán néz.

Magad vagy a bús magány,

Senkit nem érdeklő talány,

Fölötted áll, s lenéz talán,

Hamis szava, mi ragad haján.

Jöjj, s hazudj még élet,

Mit nem élsz te, édeset,

Szánalmasan keress ékeket,

És virrassz át egyedül éjeket.

Undorodj az alja néptől,

Táplálkozzál eredményből,

Ne nézz tükörbe arcod gödrétől,

Megriadnál csatornának szülöttjétől.

Hazudj szerelmet, undorító,

Mi fantáziát felülmúló,

De igazságot nem borító,

Hogy te vagy a nagy hódító.

Mondd, hogy ez volt ott és itt,

Megsértődsz, ha mondom csitt,

S érdekel ez, el ne hidd,

Nem hisszük el, s legyen kvitt.

Fehérnép, vagy fehér bálna,

Ki rábámul a nagyvilágra,

Ki miért született napvilágra?

Mert Spárta dobná hegyaljára.

"Mert életért könyörög a haldokló, s a halhatatlan halálért fohászkodik."

Áldozz...(Én írtam)

Feszíts ki az ég keresztboltozatára, 

Áldozatul mutass be atyánk oltárára, 

Vérem csakis az Ő nevében ontsd, 

Béklyókkal telt lelkem, általa rontsd.

Mert még a szentek teste is ragad, 

Áldott kezekre mind vérbűn tapad, 

Könyör változott át gyönyörré nekik,

Megégett testeket, foszló hollók eszik.

Mert hitetlent gyilkolnak a hit nevében,

Ártatlanok ők nagy uruk szemében,

S átkos a vér mely kezükre szárad,

Bűntelenek ők, mikor halál szele árad.


Korbácsolj, s feszíts meg hitemért,
Mert olyanom nincs, eretnek lettem én,
Papok szemében, pusztuljak hát élve,
Sikoltsak nagyot, a máglyán égve.


Mert hitetlent hord hátán a föld,
S képzelt szavakra azt vallod, öld,
S nem számítanak, megvető gusztusok
Beteg elméd miatt, én nem pusztulok!

"A vallás akkor jött létre, amikor az első csaló találkozott az első ostobával."

Tengeralj...(Én írtam)

Ezer vihar sodorjon magával,

Millió vízcsepp húzzon le karjával, 

Végtelen tengerek mélye áhítson, 

Szemem lehunyom, méhe ámítson.

Ezer könnyem tengert táplálja,
Megtalál odalent milliók hálája,
Ahogy gaz hurkot csavar, a hínár,
Nyakam körül, mélybe hí' már.

Ezrek sírja legyen hantom, 

Tengeraljon, fejem hajtom, 

Majd alga szője sötét leplem,

Mocsár foglya legyen lelkem.

Milliók könnye sirasson majd, 

De virágom így nem lesz rajt, 

Mert gyásztemetőm a Tengeralj, 

Sós arcom, hol fejet hajt.

"Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy az édes elkeseredés betöltse a lelkem."

Elmúlás...(Én írtam)

Tátongó égbolt, zajongó üresség,

Halkan susogja emlékeit az üde ég,

Titkokat suttog, de harsogó még,

Elmúlt az élet, hosszasan, rég.

Elsuhanó valóságnak rémüres árnya,

El nem hált nászom, bevetetlen ágya,

Magzatom gyönyöre testemet áldja, 

Reám ragad lelke, s tetstetlen átka. 

Vérző szemfedőm eső nyaldossa,

Zuhogó könnye elmém mardossa,

Szemgödröm törli, tisztára mossa.

Egy homálytól nedves tükörkép, 

Bámuló lélekkel, egymagam ülök én,

Kifolyt szemekkel siratok, tűrök még.

"Álmom gondolat-galaxisokban csavarog, bolyong titokban. Keresve a világ hűtlen fiát, a rég elveszett harmóniát."

Ellentétek...(Én írtam)

Színek nélküli szivárvány,

Ahogy vak szemekkel nézlek,

Így nem látom arcodat,

Bűntől roskadó képed.

Önön szavát hallá a siket,

Mikor a távolba tátogsz,

Tékozló testet öltve,

Önmagadhoz károgsz.

Mert szeme világát veszté,
Ki egykor látott még,
Mások miatt vezekelve,
Fényt nem látott rég.

Így kitől hangja fosztatott,

Az sikolt legtisztább,

De szavát nem hallá világ,

Mely érdemelte leginkább.

Mert társra vágyik az,

Ki magányban fulldokol,

 A rokkantak szavával,

Másokért futkosol.

Ölelés annak szomja,

Ki érintésrért eped,

Tapintatlan szónokol,

Hallá szíve reped.

Így teljes a teljetlen,

S így egész a fél,

Ha érzékek nélkül a sánta,

Hosszú útról hazatér.

Vannak emberek, akik többet érnek el, és vannak, akik kevesebbet. Akikre emlékezni fognak és akimre nem...

Mozdulj...(Én írtam)

Megtelő sírgödrök,

Elfúló sírógörcsök,

Égő hullaházak körül,

Csak egy van ki vigad, örül.

Fellegekkel játszva félsz,

Egyre inkább zuhanva élsz,

Mélybe könnyen lebukhatsz,

Repüljél, vagy lezuhansz!

Sodródhatsz, vagy ellenúszhatsz,

Hullámhanttól el is bújhatsz,

De hínársírba így lesüppedsz,

Ússz már, vagy elsüllyedsz!

Tárd ki szárnyad, hiába tört,

Repülhetsz még, miért vagy letört?

Úszhatsz is ha úgy kívánod,

Ha szép tollaid kivágod.

Csapkodj! Mozdulj! Éledj már!

Ha így folytatod, meghalsz oly kár,

De szíved leránt, cserben hagy,

Mert legbelül már halott vagy.

Holdanya...(Én írtam)

Nézz föl az égre,

Mert érted ragyog,

Sötétlő homályában,

Ezt reád hagyom,

Magzatom magzata,

Véremnek fémszaga.

Nézz föl az égre,

Mert reád vigyáz,

Az éjjeli Hold,

Melytől hideg kiráz,

S te ne félj tőle,

Mert én fénylek őbelőle.

Nézz föl az égre,

Mert téged vezet,

Hajnalnak hajnalán,

Ő érted eped,

Mert véréből vagy vére,

S én vagyok ki meghal érte.

Nézz föl az égre,

Mert onnan nézek le rád,

Pusztuló fénykörből,

Vigyázok én reád,

Fellegekből követlek ám,

Így életedet bízzad rám.

Ember...(Én írtam)

Vérrel festem meg arcát,

Nyakát szomjúsággal rajzolom,

Kínnal vonom be ajkát,

Igéző szemét könnyekkel alkotom.

Harcoló vásznon küzdelem,

Ahogy bőrébe fájdalmat fűzök,

Fülét sikolyokkal tűzdelem,

Majd hajába szenvedést tűzök.

Orrát halál szagával mázolom,

Rothadás bűzével hintem,

Lábát szögekből ácsolom,

Örökös sántaságra intem.

Szempilláit vasból öntöm,

Hogy később őket rozsda egye,

Testét belül kénnel töltöm,

Csontja legyen nádszál hegye.

Koponyáját tűzzel vájom,

Kalapáccsal megdarálom,

Szemöldökét gézzel várom,

Mérges íze le ne málljon.

Szemgödre már savban ázik,

Nyelvét szitkokkal átkozom,

Foga vacog, vértől fázik,
Életét kínnal álmodom.

Ha kialszik a fény, és túl sötét van meglátni az utad, kövesd a szíved. A szeretet olyan fény, amelyet senki nem tud kioltani.