Vége...(Én írtam)

Szívem marja szörnyű bánat,

Reméltem még megtalállak,

De elgyengült már a testem,

És a hideg semmibe estem,

Zuhantam egyedül a mélybe,

A hatalmas sötét ürességbe,
Tudom nem kellene félnem,
Nem is kéne tovább élnem,
Elnyom hirtelen mint álom,
Békés és csöndes lesz, halálom.

Gondolj rám mikor...(Én írtam)

Gondolj majd rám, ha már nem leszek,

Ha már többé levegőt nem veszek,

És szemeimmel nem látom a világot,

Ültess síromra egy gyönyörű virágot.

Gondolj majd rám, ha magányos vagy,

Ha nem lesz más ki cserbenhagy,

És arra, hogy többé nem hallod hangom,

Olyan, mint porban fekvő ifjúságom.

Gondolj majd rám, mikor elfeledsz,

És nem lesz más, kit összeszedsz,

Ez nem jelenti, hogy nem leszek veled,

Örökké élni fogok az emlékeidben.

Hol az én helyem..?(Én írtam)

A világ túl gonosz és sötét nekem,

Nem találom benne az én helyem.

Mindenhol csak fájdalom ér,

Mitől ereimben megfagy a vér.

Lelkem sehol sem nyugodhat,

Körülöttem a világ össze is omolhat.

Csak sodor magával az ár,

Talán valahol rám is boldogság vár.

Megfagyott világ... (Én írtam)

Némán bámulok ki a jeges ablakon,

Nézem a világot mely számomra megfagyott.

Nem hallok semmi zajt,

Csak az esőcseppek keltette morajt,

Nem látok mást, csak a havas tájat,

Mi ellepi a haldokló bokrokat és fákat.

Az élet jelét már nem észlelem,

Itt már nincsen élő csak élettelen.

A szennyezett földből nem nő több virág,

Körülölel engem a megfagyott világ.

Nem tudjátok...(Én írtam)

Ez olyan fájdalom mit nem érthet meg senki,

Lehet, hogy én nem is mondhatom ki.

De attól még nekem is ugyanúgy fájhat,

Ez bennem is súlyos nyomot hagyhat.

Nem értitek min megyek keresztül,

Ez az élet nemsoká végleg elsötétül.

És ez lesz az én történetem befejezése?

Egy összetört lány néma pityergése.

Fáj...(Én írtam)

Az igaz fájdalom nem az mitől könnyes a szemem,

Hanem az amit magamban tartok titkon, csendesen.

Nem tudom, hogy lesz tovább, ez már félelem,

Azért, hogy minden jól legyen, odaadnám az életem.

Könnycseppek gurulnak végig arcomon,

Szívembe egy vágyat, egy reményt karcolok.

Egy reményt arra, hogy minden olyan legyen mint volt,

Mert a szívemen lett egy hatalmas, sötét, üres folt.

Az ajtót bámulom s várom, hogy valami jó jön be rajta,

Nincs ott semmi csak a keserűség mi lelkemet marja.

Mennem kell...(Én írtam)

Mennem kellene.

Mielőtt elveszítem a józan eszem,

És egy nagyon rossz dolgot teszek.

És ennek az órának több jelentősége lenne, 

Mint korábban valaha.

Mennem kellene.

Mielőtt még gyengébb lesz az önuralmam,

És elveszítem minden hatalmam.

És ebben a percben nagyobb bűnbe esnék,

Mint korábban valaha.

Mennem kellene

Mielőtt teljesen elhagy a tisztességem,

És olyan történne amit nem szabad megtennem.

És abban a pillanatban nehezebb lenne visszalépni,

Mint korábban valaha.

Amikor...(Én írtam)

Amikor minden közös kép láttán, könnybe lábad a szemed,
Gondolj csak arra, hogy mit tett veled.
Amikor a mosolya még előtted lebeg,
Zárd ki a gondolatot, és rázd meg a fejed.
Amikor eszedbe jutnak a szép pillanatok,
Csak mondogasd magadnak; te ezt nem akarod.
Amikor észreveszed, hogy már nincs veled,
Akkor jössz rá, hogy mindennél jobban szereted.