Szenvedj!...(Én írtam)

Az örökké valóság olyan, mint a tenger,

Ha nem vigyázol vele nagyon hamar elnyel,

Csillog előtted, tudod van de végét nem látod,

Egymagad állsz és csak halálod pillanatát várod,

Tudod életednek egyszer vége, nem tudni mikor,

A véget várva arcodon hatalmas, rejtélyes vigyor,

Lépni akarsz, de félsz, búcsút inteni a csillagoknak,

De közben magányos fájdalmaid sem csillapodnak,

Félsz, a Napot és Holdat többé már nem láthatod,

Talán van még remény, hogy saját utadat járhatod,

Nincs erőd, sem bátorságod hozzá, hogy megtedd,

Túl erős az ösztön ami életben maradásodhoz kellet,

Egyedül vagy, magányosan, de túl régóta szenvedsz,

Már eleged van, ugrani akarsz, s félsz is, de engedsz,
Elkéstél, már túl késő, nincs ki visszatartson, sose volt,
Akiket szerettél halált hoztál rá.Ki átölelhetne az már holt,
Megtetted első lépést, másodikat is, egy lökés és vége,
Azt hiszed majd felszabadulsz, s utolér végre a béke,
Nem tudod megtenni, s felcsillan egy halvány remény,
Lehetsz valaki, lehet társad, lehet életed.Ez lehet enyém?
Rád fájdalom vár, halál kíséri utad, hogy sorsod teljesítsd,
Sorsod, hogy megleld a helyed, hagyd el majd csendesítsd,
Várj amíg eljön az időd, addig szenvedj, ahogy meg van írva,
Mert a te utad színes!Vérvörös könnyekkel van telesírva.

"Mielőtt feladnád, gondold végig, hogy idáig, miért tartottál ki."

Emlékeztek milyen volt?...(Én írtam)

Emlékeztek milyen is volt még régen?

Mikor hógolyókat gyúrtunk kint télen,

Amikor nem tudtuk milyen lesz felnőni,

Akkor még nem volt gondunk felhőnyi,

Anyu cipőit felvettük, befontuk hajunk,

Ha leszóltak mondtuk nagyok vagyunk,

Ha fájt valamink, sírhattunk még bátran,

Szappan buborékokat fújtunk a kádban,

Nem tört össze szívünk, tudtunk nevetni,

Mindenkit bátran, szüntelen csak szeretni,

Mind bolondok voltunk, fel akartunk nőni,

Pletykázni halkan sok titkos terveket szőni,

Emlékeztek milyen jó volt gyereknek lenni?

Mindent csak a mi akaratunk szerint tenni.

"A legnagyobb hiba amit egy gyerek elkövethet, ha túl korán akar felnőni."

Vártam...(Én írtam)

Vártam a szépet és vártam a jót,

Nem kaptam mást, csak sok rossz szót,

Vártam, hogy szívem újra dobogjon,

Vártam, hogy a világ újra forogjon,

Szerelmet kértem, de csalódást kaptam,

Szívem meghasadt és én nem akartam,

Darabokra törve egyenként hullt porba,

Lassú koppanással értek földet sorban,

A rossz nem múlandó, követ téged,

És soha többé nem vet ennek véget,

Várom a jót és ha eljön nem engedem,

Ölelem őt, de a fájdalmat nem feledem.

Lehet kívülről erősnek látszom, de belül sokszor voltam összetörve.

Vihar...(Én írtam)

Halál sikoly zúg a hideg szélbe,

Mennydörgés csap fel az égbe,

A síró fellegeket kettéhasítja,

Összetört szíveket szétszakítja,

Villám a sötétben, földbe csap,

Nagyot robbanva lángra kap,

Eső cseppek oltják égő tüzét,

S elpárologtatják forró dühét,

Érzelmek vihara tombol fent,

S a tüzet az eső fojtja el lent,

Egy keserű kiáltás semmiből,

S szívem fájdult meg ennyitől,

Érzem összerogyva megtörök,

A vihar tombolva mennydörög,

Fehérre színez eget feketéből,

Egy lélek kilép sajgó testéből,

Villám szárnyán fellegbe repül,

S odafent lassan álomba merül.

Ha minden könnyed elsírtad, s fájdalmad nem szűnik, egy gyógyír van hát: simogasson a halál!

Elsüllyedtünk...(Én írtam)

Kezed gyengéden enyém köré simul,

Ajkad szenvedéllyel enyém után nyúl,

Szívünk pontosan egy ütemre dobol,

A fejünkben érzelmek vihara tombol,

Ajkunkban feszülve összeforr testünk,

A szerelem hatalmas tengerébe estünk,

Nem partra úszunk, hanem le a mélybe,

Elmerülve csak mi ketten lent a sötétbe,

Megfulladunk a másik édes ajkai nélkül,

S a tengerünk csak egyre jobban mélyül,

Cirógatva sodor minket tova egy hullám,

Szerelmünk forrva kitört akár egy vulkán,

Elsüllyedtünk ketten lent a sötét mélyben,

S fent találkozunk majd ragyogó fényben.

"Megszeretni valakit egy perc is elég, de elfeledni őt egy élet is kevés!"

Miért nem mondtam el...?(Én írtam)

Hallottam egy hangot, gazdája már holt,

Csak egy rettegő utolsó halálsikoly volt,

Egy lány torkából jött, ki olyan mint én,

Fájdalmai között ott az a bizonyos fény,

Hangja halkul, sikolyhoz is oly gyenge,

Torkát vágta ezüstösen csillogó penge,

Egy kedves, fiatal, barna hajú, kislány,

Tengerkék szeméből kihuny az a villám,

Vörös ajkai már többé nem beszélnek,

Senki nem érzi melegét kihűlt kezének,

Szeméből egy utolsó könny kicsordul,

Kés a földre esve hangosan csikordul,

Tegnap azt mondtad nekem: szeretlek,

Ma egy sötét gödör mélyére temetlek,

Holnap rájövök mit jelentettél nekem,

Érzem hiányod, már nem vagy velem,

A sötétben te voltál ragyogó Napom,

A csendben te voltál csicsergő dalom,

Múltban a jövő,  halálban élet voltál,

Szívembe mindig boldogságot hoztál,

Soha nem mondtam neked, és bánom,

Ébredéskor kívánom csak rossz álom,

És te itt vagy nekem, de mégsem velem,

Magam előtt látlak ha lehunyom szemem,

Látom mosolyodat, és karcsú alakodat,

Fejed felett bálozó apró kis angyalokat,

Látok szemedben boldogságot, s életet,

És velem a szabadságot nagyon élvezed,

Hosszú barna hajadat lobogni a szélben,

Ha felébredek testedet mi úszik a vérben,

És most már csak az ürességet érzem,

Miért nem mondtam el neked, nem értem,

Az én életem nélküled, mit sem ér már,

Egyedül itt nem maradok, követlek hát.

Egy halk reccsenés, csak ennyi volt csupán,

Egy szív összetört a kegyetlen szavak után,

Hazugság volt minden amit fejéhez vágott,

Elrohanva onnan még válaszra sem várt ott,

A lány összetört, mert más karjába kergette,
Pedig ő a fiút mindig is önmagáért szerette,

A fiú tudta, hogy tévedett, de túl büszke volt,
Nem is sejtette még, hogy kedvese már holt,
A lány nélküle már, nem akart tovább élni,
Összetört szívétől, sem akart tovább félni,
Azonnal rohant a temetőbe, mikor megtudta,
Éjfélkor könnyét szerelme friss sírjára hullatta,

Megzörrentek a sötét fák susogtak remegve,
A lány szavait mondták suttogva rezegve;
Ne sírj drága, kérlek miattam ne sírjál,
Már nem fáj többé, hogy akkor eldobtál,
Már nem fáj semmi, végre megnyugodtam,
Csak az bánt, hogy neked nem mondhattam,

De tudd meg, te vagy kit sosem felejtettem,
A múltad leszek, mert jövőd nem lehettem,
Örökké itt leszek, és soha el nem feledlek,
Ha már te nem is, én még most is szeretlek,
Elsuhant a lágy szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult rá a fejfára.

'Mikor elveszítesz valakit, akkor jössz csak rá, hogy mennyit is jelent neked valójában'

Van ami megmarad...(Én írtam)

A fény megtörik, s továbbhalad,

A folyó lassul, de ki nem apad,

A Nap lenyugszik, de újra feljő,

S mindig visszatér a fekete felhő.,

Az idő csendes, de újra szél kél,

A szív megnyugszik, de mindig fél,

A madár lezuhan, de szárnyra kap,

Véget ér a béke, s felébred a vad.

A sötét elmúlik, s eljön a fény,

Valami kezdődik, messze a vég,

A vérzés megáll, és majd elapad,

A seb begyógyul, a heg megmarad.

Az élet hosszú, de egyszer véget ér,

A fájdalom szüntelen, s ott a vér,

Álomba ringatni magad nem szabad,

Ha egy szív összetörik, úgy marad.

Néha olyan jó lenne újból gyereknek lenni... ha lehorzsolod a térded, az nem fáj annyira, mint ha összetörik a szíved.

Hiányzol...(Én írtam)

"Úgy érzem nem tudok lélegezni,

És így már nem is tudok létezni,

Mert fuldoklom a hiányodban,

Mindig te érintésed hiányoltam,

Sokszor hosszú órákat késtél,

És mikor azon az ajtón kiléptél,

Végleg összetört minden álmom,

Most miért kell ennyire fáznom?

Összetört szívem súlya túl nehéz,

Hiányzik ajkad mi engem becéz,

Reszketek, mert belül megfagytam,

Széttépted lelkem, és meghaltam,

Fáj, ez oly nehéz de nem sírhatok,

Nincsen senkim kiben bízhatok,

Csak szerelmünk és te voltál nekem,

Úgy fáj, hogy már nem vagy velem"

"Magány: amikor azok az emberek akiket szeretsz boldogok nélküled is"

Szeress..(Én írtam)

Vörös könny cseppent festékként ingemre,

Szívemet földre dobtad, összetört örökre,

Fellegekbe emeltél, és leejtettél a magasból,

Ó mondd, hányszor löksz még el magadtól!

Szeress engem is úgy, ahogy őt szeretted,

Mert tudom, hogy őt soha nem felejtetted,

Úgy ölelj át, ahogyan őt is karjaidba zártad,
Mert mostanában amit látok, az csak árnyad,

Mit jelentesz nekem?Nyisd ki szemed és lásd!
Szeress, úgy mint még azelőtt soha senki mást,
Vagy talán el kellene, hogy engedjelek végleg?
Szeress vagy ezt fogom tenni nem számít ha vérzek!

"Nem vagyok én Tolvai Reni, hogy hagyjalak menni!"

Lebegő rém...(Én írtam)

Sötét, hideg, elhagyott házban,

Egy gyertya ég halvány lánggal,

Kis melegséget áraszt magából,

Fénye nem jut ki sötét házából,

Szép a kellemes kis tárgy békéje,

S előlép csendben a ház sötétje,

Zaklatottan pillant a lángba,

Szeméből süt gonoszság vágya,

Csak közeledik hozzá nesztelelen,

Fehér karját felé nyújtja hirtelen,

Ujja a lángba ér, s arca eltorzul,

S a tűzben egy kéz ökölbe szorul,

Gyenge fényének vége, megszűnik,

Egy fekete ajak mosolyra húzódik,

Lebegő rémként eltűnik rejtekére,

Elégedetten tekint utolsó vércseppére.

Kialudt gyertya, kihunyt élet...(Én írtam)

Gyengén pislákoló gyertya a sötétben,

Tüze nem ragyog már úgy, mint régen,

Fénye csak gyengül, hamarosan kialszik,

Vele együtt egy fájó szív megnyugszik,

Pár pillanat; nemsoká eljő a sötétség,

Akkor véget ér minden fájó keserűség,

Messzeségben szél támad hirtelen,

Nem áll meg, közeledik csendesen,

Majd a lánggal keringőbe kezdenek,

Egymás ajkára halálos csókot lehelnek,

A gyenge fény beolvad a sötétbe,

S a fájó szív lüktetésének vége,

Ott fekszik a lány a hideg kövön,

Karcsú teste elnyúlik a földön,

Olyan mintha békésen aludna,

Pedig a halál karjaiban ringatja,

Teltek hosszú percek, s órák,

Mire szülei az ajtót rányitották,

Ott feküdt a lány jéghideg arccal,

Befejezte küzdelmét a harccal,

Édesanyja sírva könyörgött,

Meghalt, szíve darabokra törött,

Kislánya holtsápadt arcát simogatta,

Kihűlt jéghideg kis kezét szorítgatta,

Nem volt benne erő kihűlt teljesen,

Csuklójából vér ömlött szüntelen,

Mellette a penge, mit vére áztatott,

Vége a lánynak, kit a sors hánytatott.

Haragszom...(Én írtam)

Haragszom a Napra,

Mert cirógatja arcod,

Haragszom a kínra,

Mert ő segíti harcod,

Haragszom a rosszra,

Mert sokak megtették,

Haragszom a jóra,

Mert tőlem elvették,

Haragszom a Holdra,

Mert fénye helyettem ölel,

Haragszom a párnádra,

Mert az éj rajta ringat el,

Haragszom a földre,

Mert róla tépsz virágot,

Haragszom az életre,

Mert összetört világom.

Engedj el végleg....(Én írtam)

Felemelt fejjel haladok tovább,

Nem érdekelsz te, többé már,

Könnyeket sem hullajtok utánad,

Befoghatnád végre a nagy pofádat,

Miért nem hagysz engem békén?

Miért akadsz rám a világ végén?

Miért nem engeded el kezem?

Nem érted?Nincs jövőm veled!

Nem akarok többé veled lenni,
Engedj el és hagyj végre elmenni,

Tánc...(Én írtam)

Két test ugyanakkor mozdul,

Fiú és lány egyszerre fordul,

A két láb pontosan ér földet,

Fiú a lányt szabályosan pörget,

A két szív ugyanakkor dobban,

Fiú és lány egyszerre dobbant,

Két szem elveszik egymásban,

Fiú és lány egymás karjában.

HalÁlom...(Én írtam)

Csak te rád várván,

Örök álmot aluszván,

Értem el végzetem,

Itt ér véget életem,

Ráborulva sírkövemre,

Nézek nyughelyemre,

Zokogva szüntelen,

Fájdalmam végtelen,

Könnyeket hullajtva,

A perzselő pokolba,

Karmazsin könnyek,

Szememből jönnek,

Végigfolynak arcomon,

Fájdalommal harcolok,

Lehajtom utoljára fejem,
Álomra hunyom szemem.