Mélység...(Én írtam)

Sötétlik az ég, közeleg az alkony,

Ahogy szelíd folyó mossa arcom,

Zokogok a parton bánatosan,

Sodord  messze bánatomat,

Áradj körém, ó hűvös bűvölet,

Vidd könnyemet, mosd le bűnömet,

Lerázom eme nehéz terhet,

Mosd le rólam, sötét szennyet,

Ragadj el hullám, húzz a mélybe,

Fojtsál vízbe, most az éjbe,

Sötét víz fodrozódik köröttem,

Taszíts le és zárulj be fölöttem,

Tarts a mélyben,

Sötétségben,

Fakaszd ki könnyem,

Fojts meg könnyen,

Hullámkezek torkomon,

Víz ömlik be orromon,

Ahogy beáramlik tüdőmbe,

Képem látom víztükörbe,

Kezek húznak lefelé,

Kapálózóm felfelé,

Nincsen már levegőm,

Folyómeder a temetőm,

Iszap lesz a koporsóm,

Sötét víz majd a korsóm,

Alga lesz a díszvirágom,

Elporlad lent a világom,

Víz marja a légcsövem,

Küzdök én még görcsösen,

Az életemet eresztem,

Víz lesz fejfám, s keresztem,

Hívogat a sötétség,

A folyó vize sötétkék,

Elmosta már gyöngyeimet

Gyémántként a könnyeimet,

Torkomra fagy sikolyom,

Meghaltam egy alkonyon.

"Van egy pont, amikor már minden mindegy....feladtam"

Vérzem...(Én írtam)

Csillagok gyúltak az égen,

S én elképzelem szépen,

Milyen lesz majd a végem,

És életem, hogy ér véget,

Lassan csordul ki vérem,

A márványpadlón végzem,

Testem már úszik a vérben,

Halálom lemossa vétkem,

Karomba a neved véstem,

Jól látom, ahogy vérzem,

A véremet is folyni érzem,

S alig vagyok már ébren,

Táncolok egy penge élen,

Magamba vágtam mélyen,

Tettemtől kicsit sem féltem,

Vágok és bőröm sértem,

Senki nem fog sírni értem,

Lenyeltem a saját mérgem,

Be kell most ennyivel érnem,

Sikerülni fog, én nem kétlem,

Megszülettem, de nem kértem,

Meghalok most, mert éltem,

Lassan nézem, ahogy végem.

"Ha majd vér szárad hófehér kezedre!Ha majd életed utolsó perceit éled!Megmondom neked mennyire szeretlek..."

Meghaltál...(Én írtam)

Szemem könnyektől homályos,

A tekintetem zavart és opálos,

Könnyem patakokban özönlik,

Ahogy kezem véredtől vöröslik,

Kihűlt kis tested porban hever,

Vállaimat nyomja e nehéz teher,

Karjaimban ért utol téged a vég,

Ó, miért nem maradhattál még?

Feletted zokogok kínkeservesen,

Téged siratlak, téged kedvesem,

Szíved már nem játssza dallamát,

Elsírom néked, a szívem bánatát,

A fény is kihunyt már szemeidből,

Hideg kezed kicsúszik kezeimből,

Fájdalmamat felüvöltöm az égbe,

S eltemetlek téged, le a mélybe.

Lelkem meg dermedt, túl rég tart a tél.

Veled meglelhetem, mit elvesztettem rég,

Melegítsd fel szívem, fogadd el zálogát,

Jöjj el vadvilág, szirmaid szórjad rám,

Kopár a világ.

Véreskü...(Versenyre írtam)

Mikor miattad első könnyemet hullajtottam,

Akkor kellett volna feladnom, de kitartottam,

Feladni mindent, szerelmemet, s vágyaimat,

Feledni téged, a titkon dédelgetett álmaimat,

Mind hiába, képtelen voltam elengedni kezedet,

Mi bilincsként szorult csuklóm köré.

Csak vártam némán egyedül, tűrtem a sorsomat,

Elfojtva könnyeimet, marták szemem és torkomat,

Éjszakákon át virrasztottam feletted, nesztelen,

Mire rájöttem, hogy már nincsen mit vesztenem,

Magadhoz láncoltál, de éj leple alatt letéptem őket,

A hívogató sötétbe futottam előled.

Már nem lángolt bennem a perzselő szerelem,

Nem bánom, hogy a fegyvert neked szegeztem,

Kezem remeg, ujjam a ravaszon, a tár megtöltve,

Csak egyetlen apró mozdulat és a golyó elsütve,

Dörrenés, elsült a pisztoly, véred szárad kezemen,

Én pedig mosolyogva nézem a tetemed.

Holdfény ragyogja be vérben úszó testedet,

Vér keverte mocsok fedi minden sejtedet,

Lyuk tátong mellkasodon, keresztül lőttem,

Testedre borulva, halkan zokogva bőgtem,

Lelkem ujjong, szívem viszont megszakadt,

Szerelmünkből sarj nem fakadt.

"Senki nem hallja könnyeim néma záporát"

Egy angyal könnyei...(Én írtam)

Engedj repülni, szerelmünk hófehér szárnyain,

Ne ránts vissza a földre és törd össze álmaim,

Ne mondj búcsút, nem szököm meg előled,

Magam mellett tartalak, összeszedve erőmet,

Mondd, te nem hallod a mennyek sírását?

Arcomon, egy angyal könnyei.

Állíts meg minden órát, dermeszd meg az időt,

Ne mondj már többet, te karjaid közt látom a jövőt,

A csillagok is megdöbbentek, hazug szavaid hallatán,

Ahogy a szívembe marsz, át az éj sötét dallamán,

Eltakarom fejemet, ne lásd kisírt szemeimet,

Arcomon, egy angyal könnyei.

Csak a Hold fénye ölel, ha már karjaid nem,

Sápadt, ezüstös fénye, az arcomon pihen,

Mi gyémánt cseppektől ragyog szenvedve,

Miket nem csókolsz le arcomról, remegve,

Némán, sírva bámulom távolodó alakodat,

Ahogy arcomon, egy angyal könnyei.

Kérlek, csak mondd, hogy hazug volt szavad,

Nem most érintettem utoljára rózsás ajkadat,

Mert én el nem felejtem tengerszín szemed,

S, te pedig, szent esküdet soha nem feleded,

Vagy hiába folynak végig arcomon,

Egy angyal keserves könnyei.

"A szívem teljesen összetört, a lelkem még él, de nagyon meggyötört"

Lerombolt falak...(Én írtam)

Hangos lépteid megrengették a kastélyom falait,

Miket szívem köré húztam, hogy védjem javait,

Szavaidtól az öreg falak vadul remegni kezdtek,

Szavak voltak, mégis a kőtömbök életre keltek,

Apró repedések futottak végig a nagy tornyon,

A falak rázkódtak, potyogtak a kövek s ormok,

A spaletták lehullottak, az ablaküveg összetört,

És a hatalmas vaskapuról az acél lakat is letört,

Lebomlottak falaim, s kitárul sebezhető szívem,

Leromboltad védelmemet, ezért állok most sínen,

Olyan kedves voltál, szerettél, de megváltoztunk,

Ó lehet, mindketten csak ostobán álmodoztunk,

Kitártam előtted a szívemet és most fáj nagyon,

Zavart vagyok és csak itt fekszem egy padon,

Egy pillanatnyi boldogság költözött lelkembe,

De most csak könnyek szöknek a szemembe,

Föld fölött lebegtem, most lezuhantam magasból,

Most ki vagyok? Már ezt sem tudom magamról,

Nem tudom mit érzek, s nem tudom mit akarok,

Szívem néma és üres, elmém zavart, s kavarog,

Lebomlottak falaim, s kitárul sebezhető szívem,

Leromboltad védelmemet, ezért állok most sínen,

Csak szédelgek, már nem gondolkozom tisztán,

Ha mérget találnék, most szó nélkül meginnám,

Összekuporodnék, majd álomba sírnám magam,

És mindezt csak azért, mert leromboltad falam.

Már minden betegségre találtak gyógymódot, de a szív sebeire, melyet a szerelem ejtett rajta mérgező tőrével nincs más megoldás csak a halál.

Rohanj kislány...(Én írtam)

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott csak a sötét keserűség várna,

Aminek szíved összetörése az ára,

Betakar téged hű barátod szárnya,

Mert mögötted lebeg távolodó árnya,

Ki érted rohant halálába.

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott rád csak a sötét fájdalom várna,

Amit szemed csak könnyezve látna,

Felcsendül mögötted sikoly, s lárma,

És tudatod azt örökre magába zárta,

elméd legmélyén csendesen,

Rohanj kislány,

S ne nézz hátra!

Ott terád a sötét megbánás várna,

S szíved meghasadna, ha ott járna,

Hiába lebeg előtted otthonod vára,

És te mégis könnyezve rohansz,

többé hátra sem bámulva.

Sírj, csak sírj, hogy a zokogás zuhataga mossa ma tisztára a lélek foltos fodrait.

Szívtelen (én írtam, frissített verzió)

Széttép és belűről éget ez a szenvedés,

Mondanám mennyire fáj ez a megvetés,

De suttogásomat elnyeli a világunk zaja,

Semmibe veszik el lelkem néma sóhaja,

Láttam szemedben mennyire kegyetlen,

És szívemet találtam szorító kezedben.

Éreztem dobbanása, hogy szűnik meg,

Szorító kezeid közt felhasadt örök heg,

Utolsó lüktetésekor kezed is megremeg,

Ahogy a nekem tett ígéreted megszeged,

Árulásod, hűtlenséged bevallod eme órában,
Felkavarva képeket közös árnyunk porában,

Szívem lassul, végleg megszűnik dobogni,

Összetörtél, ezért holtan kezdek zokogni,

Elillanó pillanatok repkednek körülöttünk,

Emlékét árnyunknak hagyjuk mögöttünk.

Arcomon könnyek, és nevemet ordítod,
Megkövült szívemre hideg ujjaid szorítod.

Magához láncolt megfoghatatlan ígéretekkel, s én boldogan hagytam szép szavai láthatatlan csókjának bélyegét ajkamon.

Búcsúlevél...(Én írtam)

Elméké válok majd idővel, remélem,

Mint egy barát, ki hitt a reményben,

Múltad egy része, csak ez leszek én,

Csak egy megfakult, régi emlékkép,

S akire erőltetett mosollyal gondolsz,

Kinek tette miatt őrjöngve tombolsz,

Ki szeretni próbált, de eltaszíttatott,

A szerelme majdnem elpusztíthatott,

Ha ezt olvasod, én már nem leszek,

Elvéreztek a karomon ejtett sebek,

Csak utoljára hallgass meg kérlek,
Eldobtál, nekem nincs miért élnem,

Te voltál kit soha el nem feledtem,

Múlt leszek, mert jövőd nem lehettem.

A remény olyan mint a vér, amíg áramlik az ereidben addig élsz

Ő a HALÁL...(Én írtam)

Rám köszön halkan, majd némán suttogja a nevemet,

Miközben kezei közt szorongatja a dobogó szívemet,

Arca már csak öreg csont és rothadó, lemálló bőr,

Fogak nélkül mosolyog, karomon végigfut a libabőr,

Bámul engem, tekintete nincs, csak két szemgödör,

Csontos ujja, hol hozzám ér, ott fájdalom gyötör,

Felzabálja a húsomat csontjaimról, akár egy sakál

Mert mindketten tudjuk, ő nem más, mint a HALÁL.

Sötét palástja kígyóként testem köré tekeredik,

Szemem előtt lassan minden homályossá feketedik,

Csókot leheltem mérgező, cafatokban lógó ajkára,

Éreztem, hogy hűs mérge, testemet lassan átjárja,

Hideg karjaival átölelte gyenge, törékeny testem,

Még suttogott valamit, mielőtt karjai közé estem,

Kezében ott lóbálja a hosszú, fekete éles kaszát,

Lehunyom szemeimet majd magával ragad a HALÁL...

"Hívatlan vendég jő, bár észre sem veszed.

Legjobb barátod ő, és hű szerelmesed.

Arctalan király, halk léptű mostoha.

Folyton nyomodban jár, s nem hagy el soha.

Közel jön, túl közel, szomorúan megáll,

Ráförmedsz, nem fut el, mert úgy hívják: HALÁL!"

Nem tudsz megmenteni....(Én írtam)

Látom a karomon a már összeforrt hegeket,

Velük együtt az újra feltépett régi sebeket,

Megvető pillantások, és tekintetek között,

Akár egy összetört roncs, aki már üldözött,

Elmém zavarodott, csuklóm csíkokban rémes,

Kettészelte ezüstös penge, ami nagyon éles,

Éle az én véremtől vörösen ragacsosan véres,

Ki tette ezt velem?Én vagyok a hibázó vétkes,

Szemem az el nem sírt könnyektől homályos,

Tekintetem zavart, és a könnyeimtől opálos,

Pólóm alá rejtem hegeimet, mégis látod őket,

Belém rúgsz te is, mást nem is vártam tőled,

Hegeim feltárulnak, és felszakadnak a sebeim,

Belém mar a fájdalom, óh megnyílnak az ereim,

A sötét rám nehezül, fekete leple betakargat,

Ó, a fájdalom szörnyű terhe annyira sanyargat,

Mielőtt lehunynám szemem karok nyúlnak felém,

Majd valaki, a földre sikongatva rogy le elém,

Kiabálva, fel akar rázni, ez olyan rettenet,

Hiába ráncigál, már nem érzem a testemet...

Ne szégyelld a hegeidet.Egyszerűen azt jelentik erősebb vagy annál, ami megpróbált megbántani.

Anyone would love a girl, with scars?

I think no....

Vörös festmény (Én írtam)

A látásom is már gyenge, lassan ködös,

Ecsetem egy penge, éle már rézvörös,

Képet festettem csuklómra, ami rögös,

Hosszú csíkokat, minek színe vérvörös,

Életem végigment az úton, mi egy körös,

De valahogy nem sajnálom, ez különös.

Csíkok borítják végig a karomat,

Színek százai lepik el a balomat,

Lassan dúdolom szomorú dalomat,

Senki nem érti a kegyetlen bajomat,

Ölembe ejtem a zsibbadó tagomat,

Vörösre festem a felkelő napomat.

Nem azért vágunk eret, hogy meghaljunk, hanem azért, hogy éljünk.

Talán...De nem...(Én írtam)

Talán tudod, az én nevemet,

De nem ismered a történetem,

Talán látod, ahogy nevetek,

De nem tudod történelmem,

Talán észreveszed a vágásokat,

De nem is látod az én hegeimet,

Talán még hallod is kiáltásomat,

De nem látod felvágott ereimet,

Talán érted még a beszédemet,

De nem fogod fel hallgatásom,

Talán rajtam hagyod pecsétedet,

De nem látod a haldoklásom.

Mindenkinek vannak hegei, amikről nem beszélnek.Nekem nem csak a szívemen, hanem a testemen is vannak.

Hegek...(Én írtam)

Szörnyű titkokat hordotok a vállamon,

Bánatom könnyei összegyűlnek államon,

Anyai kézként simítják végig az arcomat,

Amíg én bámulom csuklómon a karcokat,

Nem véreznek, már összeforrtak sebeim,

De karomon virítanak neonként a hegeim,

Könnyeim potyognak, mint egykor vérem,

Felizzott egy szó, amit a bőrömbe véstem,

Összetörtem, rám nehezedő súly túl nehéz,

Nem tudom elhinni, megtörtént ez az egész.

A könny a fájdalom néma nyelve.

Fáj...(Én írtam)

Könnyekbe öltem a végtelen bánatom,

Megrogyott alattam gyenge támaszom,

A fájdalom leránt lábamról le a földre,

Nem figyelek csak a kísértő csöndre,

A gyász lassan kúszik fel a lábamon,

S tekeredve tovább mászik hátamon,

Egyedül a szenvedés leple betakargat,

Míg belül a fájdalom terhe sanyargat,

Összetörtem a változások súlya alatt,

És lelkemben reménytelenség maradt,

Ha csuklómon végighúzom kardomat,

S könnyeim ezrei áztatják el arcomat,

Már nem bírom a rám nehezedő terhet,

Ezért vérrel írom majd alá ezt a verset.

Belül zokogva ordít a szív, kívül mosolyra húzódik az ajak.