Te vagy...(Én írtam)

Te vagy az ereimben lüktető vér,

Egy hajnali órán átmetszett ér,

Ki a sötétből suttogva félőn kér,

Ahogy ablakomra száll le a dér.

Te vagy az égnek ragyogó csillaga,

Vérem levegőben terjengő fémszaga,

Nappalokban fuldokló sötét éjszaka,

Ahogy váltakozik érzéseim évszaka.

Te vagy a jégvirág az éji ablakon,

Megtorpanó könnyek vörös ajkakon,

Neked szóló levél hófehér paplanon,

És a szép föld, mi úgy marad parlagon.

Te vagy a sikoly egy késői órán,

Én dacos szemű egyetlen rózsám,

Szívemben a tornádó, elsöprő orkán,

De ne fordulj el, ha reád néz orcám.

Te vagy az éjjeli álom szemeim ölén,

Átlátok én a hajnal mohó ködén,

Immár senki nem áll közéd s közém,

De ne riogass, s lopózz mögém.

Te vagy, ki karjában békésen alszom,

A naplemente után lebukó alkony,

Nem engedlek, inkább testem haljon,

S ha ez az ára, hát szívem valljon.

Enyém minden perc, és óra, amíg téged nézhetlek.

Sebzett szív...(Én írtam)

Fájó szív sebeire gyógyír nincsen,

Ki kitart mellettem, senkim sincsen.

Igaznak hazudott, légüres szavak,

Semmibe vesző, távolodó alak.

Kit annak hittél, mi s ki nem volt,

Élőnek mutatott, de nem voltál holt.

Elfordult, amint más szavát hallta,

Megkövült szíved törmelékét hagyva.

Nem szól többé, némasággá lett,

S neked mindörökké fáj, amit tett.

Most itt van újra, de mégis másként,

S nem érti azt, mit szívem átélt.

Bámul, nem beszél, hozzád soha,

Nem látja már, hogy szívemen moha,

Nem hallja, hogy nem szólsz már,

Tudja ott vagy, de meg nem vár.

Szemembe sem néz, többé nem,

Pedig nem hibáztam, most én nem.

Hallja nehézkés légzésem, elfordul,

Lelkem kapuja csukódik, nyikordul.

Mellkasom szorít, tüdőm lüktet,

Bántasz, kínzol, nem elég az ütleg.

Bezárul a világ, felemészt a sötét,

Agyvelő csapódik, fejemben a sörét.

Élővé tettél, s most elvetted életem,

Hittem megmentesz, de te lettél végzetem.

A Halott szűz...(Én írtam)

Csönd telepszik a szobára,

És minden sötét sarkára,

Hová már fény sem jut el,

Békét lélek ott nem lel.

S ott fekszik a földön ő is,

Mozdulatlan, szívében kőris,

Önön kezével vert oda tövist,

Lyukat ütött mellkasába.

Csorog a vér, habzik lassan,

Parkettán kopog, kínzóan halkan,

Szertefolyik, ahogy ernyed a test,

Elő szövetből, vörös képet fest.

Arcán könnyek, száján mosoly,

Életben többé már nem fogoly,

De ott marad a felhasított artéria,

Elvérzik a lány, micsoda tragédia.

Pengét ragadt, s rántott rajta,

Többé nem volt az a félős fajta,

Bugyogott a vére, a padlóra került,

Rángatózott kicsit, s holtan elterült.

Üvöltött kínjában, kaparta a falat,

Vér borította be a meggyötört agyat,

Sikoltásra nyílt a fulldokló garat,

Ezért vert szívébe tűztől izzó vasat.

Hantom őre... (Én írtam)

Mi lenne, ha nem lennék?

Megnyugvást, s békét lelnél?

De nem volna több közös emlék.

Mit tennél, ha meghalnék?

Madárszárnyon égbe kelnék,

Holtan ugyan kinek kellnék?

Mondd, értem könnyed hullna?

A rideg arcon lecsordulna,

Szíved pedig nyikordulna?

Lenne oly, ki eltemetne?

S olyan is ki elfeledne,

Emlékemet elengedve.

Hoznál-e vértől ázott virágot?

Bírnád-e nélkülem eme világot?

Kitépnéd-e szívemből utolsó szilánkot?

Holtnak suttogott ígérő titkok,

Hervadásnak indult ígéretek itt-ott,

De a kimondott szót felbontani tiltott.

Lenne-e sírom, vigyáznád-e?

Ha kiáltanék, kiásnál-e?

Beszélj, számíthatok-e rád, te?

Te leszel ki hantom őrzi majd?

Ki kriptámon majd fejet hajt?

Mondd meg rózsa lesz-e rajt?

Megígérted, nem hagysz el soha,

S én ezt elhittem neked, noha,

Kősíromat díszíti zöldellő moha.

S kinek szava nem igaz,

Síromon nyugszik, mit felver a gaz,

Nyughatatlan lelkem az.

"Szereteted most, akár a frissen parázsló tűz, mégis kihűlt, mint az élettelen test hamvadéka."

Istennő...(Én írtam)

Istennő zengd dühödet,

Pusztító gyűlölettel átitatva,

Fakassz mélyről jövő gyötrelmet,

Mi emberkönny által kél,

S fagyos borzalomként nyugszik.

Hamvakat hordd szél szárnyán,

Mikor a tűz kihuny a máglyán,

Sikolyok foszlanak szerte a térben,

Tengerek habzanak háborogva vérben.

Halottak haragját zengi dühöngő ég,

Félhomályban kékellik ragyogva a vég,

Mely a felhőkön áttöri a horizont,

Sötét fénytől izzó szürkületét.

Viseld a hajnal dicső glóriáját,

Fejed körül ragyogó fénykört,

A szabadság lehulló csillagösvényét,

Mely utadra hívva máshová szólít,

Csillagok közé hív táncra már.

Halálos Szeretet...(Én írtam)

Lágy szellő kél, s messze sodródik,

Kezem ismét, kezed köré fonódik,

Arcomon könnyek, érted születnek,

Félek, mind légzéstelen szüntetnek,

Ha ajkaid közül, már nem szökik szó.

Véredben fekszünk, egymást ölelve,

Idő múlásában, fájdalomtól tördelve,

Tiltott álmot őrzök, s te is hordozod,

A vérben keveredve, reád gondolok,

Ahogy kísértő halál körénk lopódzik.

Ha kell, veled halok, nem engedlek,

Meghalok inkább, de el nem feledlek,

Utánad megyek, ha szólít a végzet,

Veled tartok én, nyelve a mérget,

Mert nélküled, létemnek oka nincs.

Fölöttünk az ég, rózsaszirmot hint,

A mában inkább veled halok, mint,

Holnaptól kínzó magánytól féljek,

Egy nélküled való világban éljek,

Hol egykori létednek nyoma sincs.

Mi a rosszabb? Nem látni soha többé, vagy minden nap látni, ahogy továbblép rajtad.

Elmém rabja...(Én írtam)

Tömör testnek börtönének fogja,

Az elme bódító magányának rabja,

Ki odabent életfogytig tengeti létét,

Haláláig epedve várja élete végét.

Sínylődő testnek minden hörgése,

Vértől ragacsos csontok zörgése,

Mellyel sötétlő koponyád zúzom,

Szét, hogy aztán agyvelőt húzzon,

Alkonyi hajnalon a felkelő fényre,

Szivárványt rajzoljon kékellő égre.

Vért könnyező szemgödör, telve,

Alvadt cseppektől, szilánkokra verve.

Betört koponyának hasadása mentén,

Kínok között, fájdalomból lettél.

Bezúzott orrüregben, odabent feltépett,

Szétszakadt erekből, vérömlés fellépett.

Dobhártyád vöröslő váladéka lüktet,

Véred lobogtatva, vak vagy és süket.

Szétrepedt agyvelő koponyádra ragad,

Vérben forgó szemed örökké fennakad.

Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad - tort ül a Halál.

Halott volt...(Én írtam)

Habzik, akár vér az ajkán,

Mi kimondatlan marad aztán,

S könny folyik le rideg arcán,

Elbukott a hosszú harcán,

Mit mindörökké érted vívott.

Mikor hófehér kezedre szárad,

A hős vérével kevert bánat,

Halálos bosszú lelkedbe árad,

Így borul rá sötét árnyad,

Mely a tetem fölé görnyed.

Hamar elillan mind a zűr,

S felbukkan a sikoltó űr,

Mit kesergő szív már nem tűr,

Mert lelket összezúzva gyűr,

A testet égető kínszenvedés.

Pirosan növő vérvörös folt,

S szemedből már könnyet olt,

Öledben fekszik, rideg a holt,

Mert igazából halott, halott volt,

Kit nem voltál kész elengedni.

"Senki nem kérte az életet, de ha már így adódott, élsz vele?"

Kettősség hordozója... (Én írtam)

Én vagyok a fény,

Ragyogó égi lény,

Egy angyali tünemény,

Titkok hordozója, én,

Mégis halált hozó rém.

Az ki sosem habozik,

Kiben sötétség lakozik,

Magamban hordom síromig,

Míg e kettősség lelkemben elporlik.

Én vagyok a lágy szellő,

Mi messze sodorja lelkem porát,

Hadd lássák ők, eme csodát,

Viszi a szél lelkem nyomát,

Viruljon élet hamvaim okán.

Én vagyok a gyász,

S én vagyok a zordó,

Kettősséget magamban hordó,

Béke követe, s a vért kiontó.

Magamban hordom a mennyet,

Megtagadva minden szennyet,

Mi lelkem sötétjén bugyog,

Akár a fekete szurok,

Mert a Pokol is bennem tanyázik,

Titkon szívemre vadászik,

Menny s pokol egymással csatázik.

Égi hírnök vagyok,

Ki ördöggel cimborál,

Bennem él, e csalfa vak világ,

S én vagyok, ki sarját világra szülte,

Ki másvilággal titkos nászat ülte.

Elkárhozó lelkem segítségért kiált,

De erő belőlem mind elszállt,

S nem maradt más egyéb, mint,

Idebenn Menny s Pokol,

Viaskodva egymással, engem okol.

A káosz óceánjában ragyog testem,

Lelkem sötétjéből, a fenybe estem,

Kitaszított a Pokol, megtagadott a Menny,

Kitagadtak az élők, nem fogadnak be a holtak,

Pedig szavaim mind értük szóltak.

Hisz én vagyok az,

Élet, s a Halál egyben,

Megtestesülve a szürkületben.

Én vagyok az elő,

S bennem él a halál,

Mindez életemén ível át.

Én vagyok a vétkező,

S a szent is egyben,

Bent megférnek ők ketten

Csendben idebent bennem.

Mert bűnt hordok testemben,

S feloldozást kezemben.

Ki holtak közt az Élő,

S élők közt a Holt,

 Felhők közt ragyogó fényességes Hold,

A Mennyben raboskodó démon,

S egy Pokolra került angyal.

Sötét tűzben ég testem sötétben,

De a fényességet én lobbantom lángra.

Én vagyok, ki nem illik sehová,

Hisz egyszerre vagyok túl jó a rosszra,

S mégsem elég jó, rossz a jóra.

Nem tartozom így sehová, hisz,

Én a fény, s a sötét követe vagyok,

A béke hírnöke, áldás hordozója,

S a rossz hír hozója,

Ki a Halál kapuját őrzi,

S a Mennyek rejtekét,

Titkon a sötétben;

Imádkozok egy új életért.

Ki vagyok én...?

Ki vagyok én?

Ha más ajkán szólnak szavaim,

Hol vagytok angyalaim?

Még itt vannak a bajaim,

S hová tűntem én?

Már nem rám vetül rivaldafény,

Pedig én vagyok ki alatta áll,

Kinek szava messze száll,

Mégsem hallja senki már.

Ki vagyok én?

Ha más veszi át helyemet?

Mégis rajta látom sebemet,

Hordja már minden hegemet,

Hová tűntem, hová értem?

Ezt a rejtélyt, én nem értem,

Lehullott már minden vértem,

S ellopta már összes vérem.

Ki vagyok én, s hová tartok?

Ha már véget érnek a harcok,

S nem néznek rám már az arcok,

Őt nézik ki én vagyok,

Kimondja, mit magam után hagyok,

S ezt nem látják a vakok,

Hogy ő nem én vagyok,

De akkor ki vagyok én?

Hová tartok?

Mikor nincs más, csak a bajok,

S ahogy telnek a napok,

Egy báb lejt helyettem táncot,

Hiába tépem le az összes láncot,

Vagy oltom ki a meleg lángot,

Ki ott áll helyembe lépett,

De benne nem az én tüzem égett,

Életemnek ő vetett véget.

Hát mondd meg, ki vagyok én?

A sorsunk kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod biztosan, hogy ki vagy valójában. Bármelyik pillanatban fenekestül felfordulhat az életed.

Felejts...(Én írtam)

Lökj a mélybe,

Sötétségbe,

Fojtsál vérbe,

Merengésbe,

Száműzz végbe,

Könyörgésbe,

Zárjál jégbe,

Tévelygésbe,

Lőj a légbe,

Képzelgésbe,

Jelenségbe,

Ürességbe,

Meríts vízbe,

Hidegségbe,

Taszíts szépbe,

Feledésbe.

Hívogató... (Én írtam)

Egy hívószó,

Dallama légies, kígyózó,

Ritmusa lágy, bimbódzó,

Felcsendül, majd meg-megáll,

Mint a lélek, mi föl, messze száll,

De nem röppen az fel ugyan,

Mert egyenest pokolra zuhan,

Egy suttogás,

Á, nem volt az csak szél suhogás,

Csak távolról szűrődő huhogás,

Ismét szól, majd elhallgat,

A lassú szó, mely elhalhat,

S vár rá, míg elaltat,

Mert a figyelem is ellankad,

Egy morgás,

Torokból feltörő rontás,

Vagy szívedben a kongás,

Kiráz a hideg, csak a szél fúj,

Halkan közelít, bőröd alá búj,

Ismeretlen érzés, ez valami új,

Egy kiáltás,

Hiába, oda minden kilátás,

Most már nincs meghátrálás,

Vér habzik a torokban,

Gyöngyöző mely elporlad,

Test vergődik mocsokban,

S halálsikoly nyomokban,

Egy lélegzet,

Az utolsó, s mit kést élezget,

Elvesz, s újjá nem éleszthet,

Mérgezett csók ég ajkán,

Lassú könnycsepp folyik arcán,

Melyet bosszú és fájdalom szült a világra,
Ő nem más, mint a pokol egy hervadó virága...

A szépség csak a bőr felszínéig tart, a mocsok viszont csontig hatol...

Disztópia...(Versenyre írt mű)

Hulláktól bűzlő tengerek vérrel mossák a partokat,

Ezerszámra látni az élettelen, elgyötört arcokat,

Emberek ölik egymást, mindennapi harcokban,

Rothadó tetemek hevernek, hatalmas halmokban.

Szétdrogozott fiatalok és óvodás gyermekek,

Kokaintól beszívva, vágják fel az ereket,

Szüleiknek hajtogatják; Ez majd beheged,

Mintha őket érdekelné vagy bárki egyebet.

Csak az idősek suttogása tör át a csatazajon,

Kérdezgetik egymástól; mivé lett a régi hon?

Rapunzel is hajából kötelet már bitófára fon,

S a harc maga után ismét csak új harcot von.

Hirdetik a terroristák; Minek élni, ember?

Ha nemsokára, majd úgyis meghalsz egyszer,

Az iskolákban már nem tanítják mi az a vegyszer,

A gyerekek azt tanulják, hogyan lő egy fegyver.

Civilek tömik egymás koponyáját golyós fémekkel,

Csak ölik egymást halomra hasmetsző késekkel,

Vigadnak az öngyilkosok, savat isznak mérgekkel,
Kívánják; jött volna a világvége, korábban évekkel.

A gyermekek az utcán, kuncsorognak éhesen,

Belülről rohadva, lassan pusztulnak el véresen,

A szülők nem létező istent szidnak, de mind tévesen,

Nem látják ők, hogy a bűnös a tükörben ténfereg.

Halálsoron a bűnözők, várják a kegyelemdöfést,

Meg sem kísérelik, az életüket mentő szökést,

Inkább örömmel várják a szívükbe hatoló lövést,

Holtan is jobb nekik, mint nézni a féktelen ölést.

Majd letarolnak mindent, a harcba induló sereggel,

A hullaházak is megtelnek embertetemekkel,

Vérben úsznak már a mezők, elborítva fejekkel,

Rég elválva testüktől, rideg arcuk tele sebekkel.

Felégetnek mindent, halálsikoly a nyomokban,
Tűzben égő tetemek, sikolyok a torkukban,
A méreg mit lenyeltek, kavarog a gyomrukban,
Mérgező gáz terjeng, légcsövükben, orrukban.

Alkoholba menekülnek, fulladoznak a piától,
Füst száll mindenhonnan, csak nem a pipákból,

Visszasírják remegve, tanulnának a hibákból,

Ébren álmodnak az emberek; a régi jó világról.

"A sötétségből van kiút....de valóban ki akarsz jutni a fényre?"

Gyűlöllek! (Én írtam)

Szavakat suttogok, hangokat hallatok,

Elvonulva a világtól, némán hallgatok,

Elárultál, s mind magamra hagytatok,

Elfordulsz, felőled akár meg is halhatok,

Rád kiáltok, azt akarom halljatok;

Gyűlöllek!

Minden szavam hozzád szól, érted könyörög,

Rám se nézel többé, csak kimutatod közönyöd,

Utánad vágyakoztam, s te elloptad az örömöm,

Nem sírok már utánad, nem kapsz ilyen örömöt;

Ott állsz fölöttem, s várod míg megköszönöm;

Gyűlöllek!

Azt mit velem tettél, tudod, nem állt jogodban,

Mindhiába kerestem válaszokat hamis okokban,

S mindvégig tudtam, hogy te voltál, kit okoltam,

Elengedlek, de sóhajom ott lebeg nyomodban,

Már csak azt kívánom, Rohadj meg a Pokolban.

Gyűlöllek!

Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj.

Álmodom...(Én írtam)

Csillagot látni sötétlő alkonyon,

Könny csordul le sápadt arcomon,

S megpihen szempillám tövében,

Úgy elszunnyadnék szerelmem ölében.

Ó, csak álmodom,

De a karjai helyett most másé ölel,

S a szívemhez utat már nem ő lel,

Mi ez, zörgés s vad csörömpölés,

Te okozod szívemen a dörömbölést?

Ó, csupán álmodom,

Hisz testemen a te kezed nem simít,

Mi ez a zaj, mi bordáim közt sikít?

Ez nem a te hangod, mi ez a hörgés?

Nem szívem dobol, ez csontzörgés.

Ébredj, csak álmodom,

S te a valóságban karjaiddal óvsz,

Remegő testemhez, suttogva szólsz,

Könnyes arcomon megérzem kezed,

Téged kutatva, felpattan szemem,

Álmodom csupán.