Lelketlen...(Én írtam)

Csúfos tettek,

Mik lelket ettek,

Gyarló vétek,

Tüdő remeg, szívből félek,

Érzés nélkül halva kélek.

Szolgalélek,

Lelketlenül, én nem élek,

Láthatatlan,

De nem érdeke táplálni,

Csak fájó testet használni.

Víz vagyok,

Mellyel szomját oltaná,

Egy pohár,

S csak testem foghatá,

Mert lelkem nem látá.

Halott élő,

Fájdalmam meg nem hatott,

Így lettem én élő halott,

Új létre kelék,

Menthetetlenül halék.

Táncoló báb,

Egy lelketlen árny,

Így forgok én lelketlen,

Sérült testem fektetem,

Égő lelkem temetem.

Ne bántsd...(Én írtam)

Ne bántsd a varjút,

Még ha bőrödbe is váj,

Nem akarja ő, mondja is kár,

De szava búsan cseng, bár,

Ellene a világ, nyugta nincs már.

Ne bántsd a hollót,

Még ha meg is csíp tán,

Élelmet nem lel, míg jő a nyár,

Azt lakmároz, mi ott lóg a fán,

Rothadó testet, ki bűnt nem bán.

Ne bántsd a fecskét,

Még visszajő egyszer,

Szárnya hiába tőr el,

Vergődve, de égbe lő fel,

Visszatér ha tavasz jő el.

Ne bántsd a rigót,

Hisz az bűntelen él,

Ember fiától retteg, fél,

Vad rejteke, oltalma; lég,

Meglátod; de elröppent rég.

S ne bánts engem,

Bár szárnyaim letörtek,

Én nem csípek, de lelőnek,

Félbűnösen megölnek,

Jelöletlen elfödnek.

Gyermekkönnyek...(Én írtam)

Édesapám, beszélj hozzám,

Már nem vagyok, csak lélekfoszlány,

Repülj az időben 10 év, 30 múlva,

Tetteid súlyát gondold végig újra,

Nézd meg hantom, vakond túrja.

Gondolkodj csak. Miért fekszem ott?

Szemed előtt, ó, mit látsz, mondd!

Márványsírkő gazdagon díszítve,

Nem gondozva, de gyönyörűen építve,

S tetteidre gondolj most, megérte?

Emlékezz csak mi is volt régen,

Merengjél csak, fájdalmas képen!

Mi lett vesztem, te tetted tán?

Önön célod vége, ott függ ám,

Kislányod holtteste lógott a fán.

Megsiratsz tán, eltemetsz- e?

De 10 év múlva elfeledsz-e?

Letelt az idő, s te itt állsz újra,

Sírom fölött siklik az idő súlya,

Bűntudatos lelked, bú nem dúlja.

Nem gyötör kétség, bűntudat, zsaru?

Talpad alatt foszlik földben oszló hamu.

Összegyűrt levél, kezedben megkopott,

Az idő vasfoga azon is megbotlott,

Kezedben kötél, mi engem is megfogott.

Megérte halmozni, aranyat ér pénzed? 

Jobban megbecsülni, mint tulajdon véred?

Többet jelent most is halálom forrása?

Mi miatt indult meg, testem oszlása,

Keserűt sikolt lelkem fakó foszlánya.

Áldoznád e pénzed, hogy újra láthass?

Gödörből kiáshass, karjaidba zárhass?

Mennyit érek neked, pénzben mérve?

Mit fizetnél, ha lenne rá egy mérce?

Szemembe néznél, ha te fojtottál vérbe?

Édesapám, szeretsz engem?

Válaszolhatsz, csak csendet zengem.

Vagy eszköz vagyok, költségverem?

Kidobott pénz, ha elmetsszem erem,

Sziklaszirten, ki alatt szakad perem?

Megnyugodhatsz nem kell pénzed,

De vénségedre már egyedül végzed,

Öleld gazdagságod, biztos jó lehet,

Családod nincs már, nem kell neked,

Mert eldobtad azt, hogy pénzed legyen.

Sírtál, mikor halott testem meglelted?

Vagy vak lelkem kavargott melletted?

S most sem érted, te vagy a bűnös!

Nem értékeltél, miért voltál oly hűvös?

Lásd, bennem a hiba, én voltam túl zűrös.

A kihullott könny megbosszulja magát azon, aki okozta.

Érzéketlen érzék...(Én írtam)

Nézz szembe a múlttal,

Hisz rég követ téged,

S míg megleled véged,

Loholva, sarkadban lesz.

Le nem mosható szégyen,

S ha nem virít az égen,

Attól még magadban hordozod.

Ne keresd a választ,

Előbb tedd fel a nagy kérdést,

Én meghallgatom a kérést,

Mindenki bánatát hordozom,

Szívem cipel minden sértést,

Megtagadva összes érzést,

Mit az évek múlta okozott már.

Megtagadva a szavakat,

Mik ajkamon nyílnak meg,

S másokon kel tőlük heg,

Szíved még nem hajlandó érezni?

Pedig benne véred lassan csorog,

De már csak megszokásból dobog,

Hisz érzéseknek ott nincs helye már.

Gyarló kínok, emberi nyomorúság hada,

Tengerként sodródva lep el, noha,

Fölösleges, mint az út mocskos pora,

Nélkülük mégis az élet oktalan,

S elvenni tőlük olyannyira jogtalan,

Hisz titkon ők magukban őrzik,

Mi önmaguk vesztét okozza majd.

Megkeseredett világ, rejtelme oda már,

Emberi kínok szörnyű, hosszú sora vár,

Kígyózik megvadult folyóként,

Melybe legtöbbjük fájdalmában belefúlt,

Földünk a zsebkendő, s mindenki belefújt,

Majd a galacsint szidva, megcsömörlik  az élet,

Az emberi ostobaság majd így ér véget.

Egy új kor határán állunk, a fény mezején,

A megváltásunk bekövetkezése elején,

S ki a megváltás hozója lesz, az nem más,

Mint én magam, de ez nem vitás,

Hisz ha nem jő el a megújulás, hát,

Az ember lesz önmagának pusztítója,

Romboló művüknek igazzá fordítója.

Te vagy...(Én írtam)

Te vagy az ereimben lüktető vér,

Egy hajnali órán átmetszett ér,

Ki a sötétből suttogva félőn kér,

Ahogy ablakomra száll le a dér.

Te vagy az égnek ragyogó csillaga,

Vérem levegőben terjengő fémszaga,

Nappalokban fuldokló sötét éjszaka,

Ahogy váltakozik érzéseim évszaka.

Te vagy a jégvirág az éji ablakon,

Megtorpanó könnyek vörös ajkakon,

Neked szóló levél hófehér paplanon,

És a szép föld, mi úgy marad parlagon.

Te vagy a sikoly egy késői órán,

Én dacos szemű egyetlen rózsám,

Szívemben a tornádó, elsöprő orkán,

De ne fordulj el, ha reád néz orcám.

Te vagy az éjjeli álom szemeim ölén,

Átlátok én a hajnal mohó ködén,

Immár senki nem áll közéd s közém,

De ne riogass, s lopózz mögém.

Te vagy, ki karjában békésen alszom,

A naplemente után lebukó alkony,

Nem engedlek, inkább testem haljon,

S ha ez az ára, hát szívem valljon.

Enyém minden perc, és óra, amíg téged nézhetlek.

Sebzett szív...(Én írtam)

Fájó szív sebeire gyógyír nincsen,

Ki kitart mellettem, senkim sincsen.

Igaznak hazudott, légüres szavak,

Semmibe vesző, távolodó alak.

Kit annak hittél, mi s ki nem volt,

Élőnek mutatott, de nem voltál holt.

Elfordult, amint más szavát hallta,

Megkövült szíved törmelékét hagyva.

Nem szól többé, némasággá lett,

S neked mindörökké fáj, amit tett.

Most itt van újra, de mégis másként,

S nem érti azt, mit szívem átélt.

Bámul, nem beszél, hozzád soha,

Nem látja már, hogy szívemen moha,

Nem hallja, hogy nem szólsz már,

Tudja ott vagy, de meg nem vár.

Szemembe sem néz, többé nem,

Pedig nem hibáztam, most én nem.

Hallja nehézkés légzésem, elfordul,

Lelkem kapuja csukódik, nyikordul.

Mellkasom szorít, tüdőm lüktet,

Bántasz, kínzol, nem elég az ütleg.

Bezárul a világ, felemészt a sötét,

Agyvelő csapódik, fejemben a sörét.

Élővé tettél, s most elvetted életem,

Hittem megmentesz, de te lettél végzetem.

A Halott szűz...(Én írtam)

Csönd telepszik a szobára,

És minden sötét sarkára,

Hová már fény sem jut el,

Békét lélek ott nem lel.

S ott fekszik a földön ő is,

Mozdulatlan, szívében kőris,

Önön kezével vert oda tövist,

Lyukat ütött mellkasába.

Csorog a vér, habzik lassan,

Parkettán kopog, kínzóan halkan,

Szertefolyik, ahogy ernyed a test,

Elő szövetből, vörös képet fest.

Arcán könnyek, száján mosoly,

Életben többé már nem fogoly,

De ott marad a felhasított artéria,

Elvérzik a lány, micsoda tragédia.

Pengét ragadt, s rántott rajta,

Többé nem volt az a félős fajta,

Bugyogott a vére, a padlóra került,

Rángatózott kicsit, s holtan elterült.

Üvöltött kínjában, kaparta a falat,

Vér borította be a meggyötört agyat,

Sikoltásra nyílt a fulldokló garat,

Ezért vert szívébe tűztől izzó vasat.

Hantom őre... (Én írtam)

Mi lenne, ha nem lennék?

Megnyugvást, s békét lelnél?

De nem volna több közös emlék.

Mit tennél, ha meghalnék?

Madárszárnyon égbe kelnék,

Holtan ugyan kinek kellnék?

Mondd, értem könnyed hullna?

A rideg arcon lecsordulna,

Szíved pedig nyikordulna?

Lenne oly, ki eltemetne?

S olyan is ki elfeledne,

Emlékemet elengedve.

Hoznál-e vértől ázott virágot?

Bírnád-e nélkülem eme világot?

Kitépnéd-e szívemből utolsó szilánkot?

Holtnak suttogott ígérő titkok,

Hervadásnak indult ígéretek itt-ott,

De a kimondott szót felbontani tiltott.

Lenne-e sírom, vigyáznád-e?

Ha kiáltanék, kiásnál-e?

Beszélj, számíthatok-e rád, te?

Te leszel ki hantom őrzi majd?

Ki kriptámon majd fejet hajt?

Mondd meg rózsa lesz-e rajt?

Megígérted, nem hagysz el soha,

S én ezt elhittem neked, noha,

Kősíromat díszíti zöldellő moha.

S kinek szava nem igaz,

Síromon nyugszik, mit felver a gaz,

Nyughatatlan lelkem az.

"Szereteted most, akár a frissen parázsló tűz, mégis kihűlt, mint az élettelen test hamvadéka."

Istennő...(Én írtam)

Istennő zengd dühödet,

Pusztító gyűlölettel átitatva,

Fakassz mélyről jövő gyötrelmet,

Mi emberkönny által kél,

S fagyos borzalomként nyugszik.

Hamvakat hordd szél szárnyán,

Mikor a tűz kihuny a máglyán,

Sikolyok foszlanak szerte a térben,

Tengerek habzanak háborogva vérben.

Halottak haragját zengi dühöngő ég,

Félhomályban kékellik ragyogva a vég,

Mely a felhőkön áttöri a horizont,

Sötét fénytől izzó szürkületét.

Viseld a hajnal dicső glóriáját,

Fejed körül ragyogó fénykört,

A szabadság lehulló csillagösvényét,

Mely utadra hívva máshová szólít,

Csillagok közé hív táncra már.

Halálos Szeretet...(Én írtam)

Lágy szellő kél, s messze sodródik,

Kezem ismét, kezed köré fonódik,

Arcomon könnyek, érted születnek,

Félek, mind légzéstelen szüntetnek,

Ha ajkaid közül, már nem szökik szó.

Véredben fekszünk, egymást ölelve,

Idő múlásában, fájdalomtól tördelve,

Tiltott álmot őrzök, s te is hordozod,

A vérben keveredve, reád gondolok,

Ahogy kísértő halál körénk lopódzik.

Ha kell, veled halok, nem engedlek,

Meghalok inkább, de el nem feledlek,

Utánad megyek, ha szólít a végzet,

Veled tartok én, nyelve a mérget,

Mert nélküled, létemnek oka nincs.

Fölöttünk az ég, rózsaszirmot hint,

A mában inkább veled halok, mint,

Holnaptól kínzó magánytól féljek,

Egy nélküled való világban éljek,

Hol egykori létednek nyoma sincs.

Mi a rosszabb? Nem látni soha többé, vagy minden nap látni, ahogy továbblép rajtad.

Elmém rabja...(Én írtam)

Tömör testnek börtönének fogja,

Az elme bódító magányának rabja,

Ki odabent életfogytig tengeti létét,

Haláláig epedve várja élete végét.

Sínylődő testnek minden hörgése,

Vértől ragacsos csontok zörgése,

Mellyel sötétlő koponyád zúzom,

Szét, hogy aztán agyvelőt húzzon,

Alkonyi hajnalon a felkelő fényre,

Szivárványt rajzoljon kékellő égre.

Vért könnyező szemgödör, telve,

Alvadt cseppektől, szilánkokra verve.

Betört koponyának hasadása mentén,

Kínok között, fájdalomból lettél.

Bezúzott orrüregben, odabent feltépett,

Szétszakadt erekből, vérömlés fellépett.

Dobhártyád vöröslő váladéka lüktet,

Véred lobogtatva, vak vagy és süket.

Szétrepedt agyvelő koponyádra ragad,

Vérben forgó szemed örökké fennakad.

Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad - tort ül a Halál.

Halott volt...(Én írtam)

Habzik, akár vér az ajkán,

Mi kimondatlan marad aztán,

S könny folyik le rideg arcán,

Elbukott a hosszú harcán,

Mit mindörökké érted vívott.

Mikor hófehér kezedre szárad,

A hős vérével kevert bánat,

Halálos bosszú lelkedbe árad,

Így borul rá sötét árnyad,

Mely a tetem fölé görnyed.

Hamar elillan mind a zűr,

S felbukkan a sikoltó űr,

Mit kesergő szív már nem tűr,

Mert lelket összezúzva gyűr,

A testet égető kínszenvedés.

Pirosan növő vérvörös folt,

S szemedből már könnyet olt,

Öledben fekszik, rideg a holt,

Mert igazából halott, halott volt,

Kit nem voltál kész elengedni.

"Senki nem kérte az életet, de ha már így adódott, élsz vele?"

Kettősség hordozója... (Én írtam)

Én vagyok a fény,

Ragyogó égi lény,

Egy angyali tünemény,

Titkok hordozója, én,

Mégis halált hozó rém.

Az ki sosem habozik,

Kiben sötétség lakozik,

Magamban hordom síromig,

Míg e kettősség lelkemben elporlik.

Én vagyok a lágy szellő,

Mi messze sodorja lelkem porát,

Hadd lássák ők, eme csodát,

Viszi a szél lelkem nyomát,

Viruljon élet hamvaim okán.

Én vagyok a gyász,

S én vagyok a zordó,

Kettősséget magamban hordó,

Béke követe, s a vért kiontó.

Magamban hordom a mennyet,

Megtagadva minden szennyet,

Mi lelkem sötétjén bugyog,

Akár a fekete szurok,

Mert a Pokol is bennem tanyázik,

Titkon szívemre vadászik,

Menny s pokol egymással csatázik.

Égi hírnök vagyok,

Ki ördöggel cimborál,

Bennem él, e csalfa vak világ,

S én vagyok, ki sarját világra szülte,

Ki másvilággal titkos nászat ülte.

Elkárhozó lelkem segítségért kiált,

De erő belőlem mind elszállt,

S nem maradt más egyéb, mint,

Idebenn Menny s Pokol,

Viaskodva egymással, engem okol.

A káosz óceánjában ragyog testem,

Lelkem sötétjéből, a fenybe estem,

Kitaszított a Pokol, megtagadott a Menny,

Kitagadtak az élők, nem fogadnak be a holtak,

Pedig szavaim mind értük szóltak.

Hisz én vagyok az,

Élet, s a Halál egyben,

Megtestesülve a szürkületben.

Én vagyok az elő,

S bennem él a halál,

Mindez életemén ível át.

Én vagyok a vétkező,

S a szent is egyben,

Bent megférnek ők ketten

Csendben idebent bennem.

Mert bűnt hordok testemben,

S feloldozást kezemben.

Ki holtak közt az Élő,

S élők közt a Holt,

 Felhők közt ragyogó fényességes Hold,

A Mennyben raboskodó démon,

S egy Pokolra került angyal.

Sötét tűzben ég testem sötétben,

De a fényességet én lobbantom lángra.

Én vagyok, ki nem illik sehová,

Hisz egyszerre vagyok túl jó a rosszra,

S mégsem elég jó, rossz a jóra.

Nem tartozom így sehová, hisz,

Én a fény, s a sötét követe vagyok,

A béke hírnöke, áldás hordozója,

S a rossz hír hozója,

Ki a Halál kapuját őrzi,

S a Mennyek rejtekét,

Titkon a sötétben;

Imádkozok egy új életért.

Ki vagyok én...?

Ki vagyok én?

Ha más ajkán szólnak szavaim,

Hol vagytok angyalaim?

Még itt vannak a bajaim,

S hová tűntem én?

Már nem rám vetül rivaldafény,

Pedig én vagyok ki alatta áll,

Kinek szava messze száll,

Mégsem hallja senki már.

Ki vagyok én?

Ha más veszi át helyemet?

Mégis rajta látom sebemet,

Hordja már minden hegemet,

Hová tűntem, hová értem?

Ezt a rejtélyt, én nem értem,

Lehullott már minden vértem,

S ellopta már összes vérem.

Ki vagyok én, s hová tartok?

Ha már véget érnek a harcok,

S nem néznek rám már az arcok,

Őt nézik ki én vagyok,

Kimondja, mit magam után hagyok,

S ezt nem látják a vakok,

Hogy ő nem én vagyok,

De akkor ki vagyok én?

Hová tartok?

Mikor nincs más, csak a bajok,

S ahogy telnek a napok,

Egy báb lejt helyettem táncot,

Hiába tépem le az összes láncot,

Vagy oltom ki a meleg lángot,

Ki ott áll helyembe lépett,

De benne nem az én tüzem égett,

Életemnek ő vetett véget.

Hát mondd meg, ki vagyok én?

A sorsunk kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod biztosan, hogy ki vagy valójában. Bármelyik pillanatban fenekestül felfordulhat az életed.

Felejts...(Én írtam)

Lökj a mélybe,

Sötétségbe,

Fojtsál vérbe,

Merengésbe,

Száműzz végbe,

Könyörgésbe,

Zárjál jégbe,

Tévelygésbe,

Lőj a légbe,

Képzelgésbe,

Jelenségbe,

Ürességbe,

Meríts vízbe,

Hidegségbe,

Taszíts szépbe,

Feledésbe.