Virágzó jég csücsül az ablakon,
Hópihe olvad nedvedző ajkamon,
S belefagy szemembe a könny.
Kicsapódik lelkem, a tükrön pihen,
Lihegő testem extazisban libeg,
A fortyogó érintés megdermeszt.
Dacol a szó, így nyög a rémület,
Elragad a mámor, gyötrő révület,
S megérted hallgatásom.
Lázong a vér, haldokik a csók,
Halandó nyelv, nem fon több szót,
S mégis ölel vele.
Oda az izgalom, üresség mi kitölt,
Szuszog még halkan, más testet ölt,
S eltorzul arca.
Meghalt szerelme, elvitte a kór,
Elhittem, vagyunk, mi ketten akkor,
Immár vagyunk, van ő, s én.
Fejemben görnyedt álom,
Suttog, reszket, vérző halálom,
Ágyamat nyomja a bánat.
Nyikorog a lélek, sikolt a tél,
Bűnhődő testem hidegtől fél,
Ez a mezítelen terror.
Mert a halandó szerelme csak annyira örök, mint az élete. Egyszer véget ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése