Babaarcú város...(Én írtam)

A babaarcú városban,

Töröttek az ablakok,

hogy egymást jobban lássák,

pletykáikkal mélyre ássák.

A babaarcú városban,

Nem dolgozik senki,

Hisz mindent ingyen kapnak,

Érte viszont sértést adnak.

A babaarcú városban,

Mindenki az ágyat nyomja,

Vérfertő ez, Szodoma és Gomora,

Putritelep hol mindenki goromba.

A babaarcú városban,

Nincsenek törvények,

Egy szabály van; más ne legyél,

Légy szép, másról példát vegyél!

A babaarcú városban,

Csak a a szépség a fontos,

Azt mondják legyél a toppon,

De fehér folt látszik a sötét toppon.

A babaarcú városban,

Nincsenek titkok,

Hisz herpesz virít a száján,

Ha a csalfa fél hazudni próbál.

A babaarcú városban,

Egyforma már mindenki, így,

Már nem könnyeznek az utak,

Egyedi emberektől teltek a kutak.

A babaarcú városban,

Csak beteg lények élnek,

Azt vallják, kívül legyél makulátlan,

Ballagj szépen, érzésekkel amputáltan.

A babaarcú városban,

Elpusztul mindenki,

S ez senkit nem érdekel,

Temetetlenül, a napon égnek el.

"A halottról jól vagy sehogy. Róluk nem beszéltek többé..."

Kiscsillag...(Én írtam)

A csillagnak sincs fénye,

Ha nem borul rá sötét,

A szív még fájhat attól,

hogy nem látod a sebét.

Acsarog ketrecében,

Nyüszít, sír a fogoly,

Rákiálthatsz; fogd be,

de súlyát fel nem fogod.

Más szemszögből nézve,

Látható az álarc,

S az orcát bámulod, de

a szemekben a válasz.

Vakarja a karját, de,

Nem azért mert viszket,

Csak keresi a helyét,

hogy elnyomja a csikket.

Törött szárnyú pillangó,

Őrzi míg alszik,

S ő sem veszi észre,

könnye, hogy patakzik.

Rózsaszirmok cirógatják,

Karjaikkal betakarják,

S a reszkető szívet,

tüskéikkel vakarják.

A pislákoló csillag,

már kialudni látszik,

De nem tűnik fel, hiszen,

vidám arccal játszik.

Napfényben rejtőzik,

S a sötétben sírdogál,

Nem bánják, ha leáldoz,

hisz senkit nem csodál.

"Vértezd fel a szíved, mert egyszer megszakad"

Lázálmok...(Én írtam)

Hideg kezecskéktől,

Kóvályog testem,

Bűnkörödbe én is,

Lassan beleestem.

Megvadult a vérem,

Fortyogott idebenn,

S bizsergést éreztem,

Kellemes, oly idegent.

Tapadtak az inak,

Súrlódtak az izmok,

Cseréljük most lelket,

Mert, te szádból iszok.

Siklik a nyögés,

Mellkasomon piheg,

S megkapaszkodva,

Az ormokon pihen.

Marokra fogod bőröm,

Téped a csonkokról,

Addig nyalod lelkem,

Míg lemállik a csontokról.

Ömlik a gyönyör,

Elsodor a kénvágy,

Pusztulhatnék is,

De elönt a kéjvágy.

Mély árkokban jársz,

Dombokon kelsz át,

Medencéből felnézve,

Hegyeket szelsz át.

Meredező csúcsokra,

Zászlódat kitűzöd,

Fehér ormú sziklák közül,

Kételyeim kiűzöd.

Elnyújtózol ereimben,

Bennem élsz, halsz,

S füleidbe üvöltéstől,

Már csak engem hallsz.

Éget a pillantásod, ahogy öntudatlanul nyújtózom el ereidben.

Szeress...(Én írtam)

Magányos éjek csöndjét,

Kövessék új nappalok,

Fagyos teleimet, üldözzék,

Reményteli tavaszok.

Ágyamba képzelt helyed,

Melegítse tétova álmom,

Simogasson a reggel,

Kezed helyett bársony.

Csábítson el a szél,

S helyetted dicsérjen,

Legalább annak szemében,

Ragyogjak dicsfényben.

Beszéljen az éjjel,

Jóéjtpuszit küldjön a Hold,

S hívjon fel reggel,

Milyen álmom volt.

Tépjen virágot az ősz,

Kösse mind csokorba,

Éreztesse velem,

Kettőnkön nincs csorba.

Vezessen vakon a fény,

Kezeim finoman óvja,

Álljon meg az idő,

S ne hagyja lógva!

Múlandó csókkal jöjjön,

Ébresszen finom érintése,

Nyújtózzon el ereimben,

Váljunk eggyé csettintésre!

Daloljon hangja bennem,

Dúdoljon a sebes folyam,

Merüljek el szemedben,

S lássak még sokat!

Öleljen a kispárnám,

Mely felszívja könnyeim,

Hagy higgyem én, még,

Hogy, szerelmünk létezik.

"Rohannék hozzád, de mintha ólomsúly lenne a lábamon. Ezt a súlyt viszonzatlan szerelemnek nevezik. Most értem meg igazán, mit jelent a bárcsak..."

Temető...(Én írtam)

Üreges szempár figyel,

Merev tekintet kutat,

Tán lelkemet keresi,

De nem lel hozzá utat.

Sóhajt a föld is,

Holtak hangja tör fel,

Hol most én ülök,

Egykor mást nyelt el.

Susognak az elhunytak,

Nekem szól szavuk,

Mert egymagam vagyok,

S én meghallom sóhajuk.

Márványtábla mesél,

Megismerem történetét,

Álmomban hallom még,

A keserű énekét.

Sírköveket bámulom,

Rezdületlen arcom,

Itt vannak mindazok,

Kik végignézik harcom.

Meghallgatom bűnüket,

Mit én még véthetek,

Ha holtak közé járok,

Én ezáltal élhetek.

Saját

"Mert holtak között él igazán a félig halott"

Szólj...(Én írtam)

Ó szólj hát, esélytelen,

Már nem kell hallgatnod!

A világ zaja már nem bánt,

Nem te hibád, így ne bánd!

Ó szólj hát, szenvedő,

Már nem kell hallgatnod!

Bánat, fájó szó nem bánthat,

Nincs már kín, mi neked árthat!

Ó szólj hát, reménytelen,

Már nem kell hallgatnod!

Az életed most lenéz,

De ígérem, nem lesz ily nehéz!

Ó szólj hát, némaság,

Már nem kell hallgatnod!

Megfogom kezeid,

A semmiben megtartom!

Ó szólj hát, átfagyott,

Már nem kell hallgatnod!

Didergő lelkedet,

Lelkemmel áthatom.

Ó szólj hát, megrémült,

Már nem kell hallgatnod!

Követlek, ha némán is,

Legyek én, egy biztos bázis!

Ó szólj hát, virágszál,

Már nem sodor a szél!

A hurrikán már távolodik,

S múlóban a tél!

Ne hagyj... (Én írtam)

Ne hagyj összezuhanni,

Tarts meg a semmiben!

Ne hagyj összetörni!

Nem bírhatok senkiben.

Ne hagyj szétesni,

Szorítsd, s egyben maradok!

Ne hagyj lezuhanni!

Legyél ott, ha kifakadok.

Ne hagyj elmenni,

Ne engedd, hogy ellökjelek!

Ne hagyj elvesznem!

Magam mellől elöljelek.

Ne hagyd magam bántani,

Ha nem érdemlem szeress!

Ne hagyj elvérezni!

Ha elrejtőzöm keress.

Ne hagyj kétségbe esni,

Szorítsd meg kezem!

Ne hagyj eltévednem!

Hagy hajtsam válladra fejem.

Ne hagyj egyedül,

Mert szükségem van rád!

Ne hagyj megtörni!

Eltörni, mint gyönge nád.

Ne hagyj magamra,

Csak legyél mellettem.

Keresd meg csonkjaim!

Ha bőröm levedlettem.

Mert szükségem van rád. Jobban mint valaha.

Riadt lelkek...(Én írtam)

Könnytől ázott eső,

Savtól kimart szél,

Dédelgetett álmom,

Némán foszlik szét.

Elmosódott szavak,

Megtört elméletek,

Célok nélkül immár,

Lassan eltévedek.

Befalazott hangok,

Megcsillanó fények,

Sötétségbe zárva,

Kételyekkel élek.

Elhallgatott érintés,

Elmémből én feledlek,

S kifolyt szemeim,

A semmibe merednek.

Érzékvesztett üresség,

Alaktalan álmok,

Megvalósult félelmek,

Hangtalan kiáltok.

Megriadt lélek,

Láncra vert elme,

Szíved oly' szegény,

De többre nem telne.

Megfúlt szeretet,

Elásott vágyak,

21 gramm nélkül,

Nyomom az ágyat.

"Néha nem csak rajtunk múlik..."

Letűnt kor hamvadéka...(Én írtam)

Pusztuló igazság,

Könnyező álmok,

Dacol a rémkép.

Sikít az álnok.

Megbúvó rejtetlen,

Egy más világba áttol,

Mezítelen önön magad,

Álarcokban táncol.

Kerge szabadság,

Daloló füstfelhő,

Záporozik égalja,

Ha virradat eljő.

Görnyedő képzelet,

Szétszaggatott gyönyör,

Siránkozó szélmalmok,

Suhintása könyör.

Eloszló vakság,

Kilyuggatott fehérség,

Feltörnek az érzelmek,

Hogy szívemet felsértsék.

Lehulló rémület,

Rostélyok közt bámul,

Elernyedő izmokkal,

Száját tátva ámul.

Megrekedt harag,

Csiholom, hogy égjen,

Gyűlölhetnélek,

De mi értelme így élnem?

Megtorpanó szelídség,

Fegyelem az úr,

Hánykódnak a hullámok,

Sötétlő, s azúr.

Szétőlfútt vadságtól,
Üvölt a zokszó,
Barbár tetem fölött,
Kering a holló.

Madár szárnya verdes,
Eszeveszett kapkod,
Deres pihék fedik,
Megfagyott, de csapkod.

Fennhéjázó héják,
Dicsmámorból leesnek,
S tépőfogas keselyűk,
A prédákra lesnek.

Didergő születés,
Megrészegült halál,
Pestis pusztít mindenütt,
De élőt már nem talál.

Túlértékelt kegyelem,

Tömegsirba lökdös,

Elkárhozó végakarat,

Halál szele bökdös.

Zokogó sírkövek,
Nyughatatlan holtak,
S a kacarászó koponyák,
Kik egykor élők voltak.

Féligszítt pipa füstöl,
A négy égtájhoz száll,
Füstkarikák képében,
Perzselt földön jár.

Lobogó eső oltja,
A tüzet csitítja, s óvja,
Az elfakuló éjszakára,
Zord szavait kirója.

Sértett viszálytól nedves,

Az elázó víztükör,

Hisz, régi dicsfényünk,

Már nem úgy tündököl.

Glória...(Én Írtam)

Glóriát viselek,

Vér csorog rajta,

Sár patakzik belőle,

Szégyen alkotja.

Glóriát hordok,

Aranyosan villogót,

Skarlátost, és sötétlőt,

Embervértől csillogót.

Glóriát kaptam,

Átkozottat, áldottat,

Árulásból születőt,

Hívő szívet átszúrtat.

Glóriát tartok,

Nyakam körül billog,

Vérem önti, rádermed,

Vöröslően csillog.

Glóriát képzelek

Szeretteim tartják,

Szíven döföm őket,

S lelkemet eladják.

Glóriát könyörgök,

Feketét, érceset, hogy,

Magam lássam benne,

Nem érdemlek ékeket.

Glóriát adatik,

A mennyei messzeség,

Hajam véres, sárral mosom,
Hisz távol a segítség.

Furcsa az emberi természet. Amíg valaki él, addig nem törődnek vele, vagy megszólják. De ha haldoklik vagy ha meghalt, egyszerre tudomást vesznek róla és dicsérni kezdik. A halál egy időre glóriát von a legszegényebb ember feje köré is. A halálával sok ember eléri azt, amit az élet sohase adott meg neki.

Halandó csók... (Én írtam)

Virágzó jég csücsül az ablakon, 

Hópihe olvad nedvedző ajkamon, 

S belefagy szemembe a könny.

Kicsapódik lelkem, a tükrön pihen, 

Lihegő testem extazisban libeg, 

A fortyogó érintés megdermeszt.

Dacol a szó, így nyög a rémület, 

Elragad a mámor, gyötrő révület,

S megérted hallgatásom.

Lázong a vér, haldokik a csók,

Halandó nyelv, nem fon több szót,

S mégis ölel vele.

Oda az izgalom, üresség mi kitölt,

Szuszog még halkan, más testet ölt,

S eltorzul arca.

Meghalt szerelme, elvitte a kór,

Elhittem, vagyunk, mi ketten akkor,

Immár vagyunk, van ő, s én.

Fejemben görnyedt álom,

Suttog, reszket, vérző halálom,

Ágyamat nyomja a bánat.

Nyikorog a lélek, sikolt a tél,

Bűnhődő testem hidegtől fél,

Ez a mezítelen terror.

Mert a halandó szerelme csak annyira örök, mint az élete. Egyszer véget ér.

Virágzás...(Én írtam)

Azt mondta: Fűszál vagyok,

Kit kedvére sodor a szél.

Hisz lelkem nyughatatlan,

Hűség nélkül él.

Azt mondta: A mező közepén,

Hol vihar kedvére téphet,

S nem áll fölöttem nagy fa,

Ártól meg nem védhet.

Azt mondta: Tornádó közeleg,

Ha már nincs e itt tán,

Megcibál majd engem,

S kételyt zúdít rám.

Azt mondta: Levegőben leszek,

Biztos talaj nélkül,

Mert kitépik a gazt,

S lezuhanok végül.

Azt mondta: Fejem vétetik.

De gyökerem kitart,

S ha eljő a tavasz,

Szép virággá kihajt.

Azt mondta: Meglásd te!

Még virágba borulsz,

Mert megedzett az élet,

Most már boldogulsz.

"Ő egy gyöngye fűszál, akit kedvére sodor a szél" - P.

*A kis fűszálat már nem sodorja a szél, mert gyökeret eresztett, még az ingoványos talajban is*

Homály... (Én írtam)

Víz alatt volt fejem,

S nem hallottam hangod,

Elme sikolt, mit tegyen?

Hisz nem látom már arcod.

Összecsapó hullámok,

Fölöttem zárulnak be,

S nem lesz hullám ok,

Testem nem vetem le.

Elsuhanó rengeteg,

Néma homályt ordít,

Derűtlen rettenet,

Magamba fordít.

Sziklaperem törik,

Talpam alatt nyög,

Míg testem vétkek őrzik,

S szívemen a rög.

Mozgó bástyák dőlnek,

Eggyéválva földdel,

Könnyek nélkül bőgnek,

Elfeledve könnyen.

S hiába a zokszó,

Nem leli már helyét,

Elhallgat, mi kongó,

Nem találja fejét.

MI vagy TI...(Én írtam)

Ki az a MI?

S van e oly, hogy ÉN?

Ha nem érdeke másnak élek-e még.

Ki az a MI?!

Ha annyira tart, leköp,

Ki se másztam még, de szakadékba lelök.

Ki az a MI??!

Nagyszájúak, hol vagytok ti?

Heh, körbefordul fejem, de csak csendet zengi!

Ki az a MI???!!

Ha csak a némaság szól hozzám.

Mondd meg! Tudjam én is!

Van e oly, hogy mi?

Csak nézzük a csillagokat és felejtsük el kik vagyunk!

Obszidián...(Én írtam)

Lelkem sár, lelkem arany,
Melyen a fényár megcsillan,
S inkább egy bűntől ragadó arc,

Mint ragyogó értékes kvarc.

Mégis jobban tündöklök,
A jónál, sötét lepelben,

Hisz világostól látszik az éj,
És sötétben csillan a fény.

Térdepelek a fény mezején,

 Én, obszidián képzedmény,

 Mely sötétségbe belezártak,
 Angyal szárnyat belevájtak.

Hősök glóriáját hordom,

Megkövülve korhad zordon,
S borostyán könnyt hullajtok,

Melyek kőlélekből születnek.

Opálszívem megfagyott,

A pokolnak perzselő lángjai közt,
S ezüstporrá zúzódott ékköve,
Immár ragyog fönt, Holdnak dicső fényköre.

A sötétben töltött évek nem öltek meg. Még itt vagyok!