Letűnt kor hamvadéka...(Én írtam)

Pusztuló igazság,

Könnyező álmok,

Dacol a rémkép.

Sikít az álnok.

Megbúvó rejtetlen,

Egy más világba áttol,

Mezítelen önön magad,

Álarcokban táncol.

Kerge szabadság,

Daloló füstfelhő,

Záporozik égalja,

Ha virradat eljő.

Görnyedő képzelet,

Szétszaggatott gyönyör,

Siránkozó szélmalmok,

Suhintása könyör.

Eloszló vakság,

Kilyuggatott fehérség,

Feltörnek az érzelmek,

Hogy szívemet felsértsék.

Lehulló rémület,

Rostélyok közt bámul,

Elernyedő izmokkal,

Száját tátva ámul.

Megrekedt harag,

Csiholom, hogy égjen,

Gyűlölhetnélek,

De mi értelme így élnem?

Megtorpanó szelídség,

Fegyelem az úr,

Hánykódnak a hullámok,

Sötétlő, s azúr.

Szétőlfútt vadságtól,
Üvölt a zokszó,
Barbár tetem fölött,
Kering a holló.

Madár szárnya verdes,
Eszeveszett kapkod,
Deres pihék fedik,
Megfagyott, de csapkod.

Fennhéjázó héják,
Dicsmámorból leesnek,
S tépőfogas keselyűk,
A prédákra lesnek.

Didergő születés,
Megrészegült halál,
Pestis pusztít mindenütt,
De élőt már nem talál.

Túlértékelt kegyelem,

Tömegsirba lökdös,

Elkárhozó végakarat,

Halál szele bökdös.

Zokogó sírkövek,
Nyughatatlan holtak,
S a kacarászó koponyák,
Kik egykor élők voltak.

Féligszítt pipa füstöl,
A négy égtájhoz száll,
Füstkarikák képében,
Perzselt földön jár.

Lobogó eső oltja,
A tüzet csitítja, s óvja,
Az elfakuló éjszakára,
Zord szavait kirója.

Sértett viszálytól nedves,

Az elázó víztükör,

Hisz, régi dicsfényünk,

Már nem úgy tündököl.

Glória...(Én Írtam)

Glóriát viselek,

Vér csorog rajta,

Sár patakzik belőle,

Szégyen alkotja.

Glóriát hordok,

Aranyosan villogót,

Skarlátost, és sötétlőt,

Embervértől csillogót.

Glóriát kaptam,

Átkozottat, áldottat,

Árulásból születőt,

Hívő szívet átszúrtat.

Glóriát tartok,

Nyakam körül billog,

Vérem önti, rádermed,

Vöröslően csillog.

Glóriát képzelek

Szeretteim tartják,

Szíven döföm őket,

S lelkemet eladják.

Glóriát könyörgök,

Feketét, érceset, hogy,

Magam lássam benne,

Nem érdemlek ékeket.

Glóriát adatik,

A mennyei messzeség,

Hajam véres, sárral mosom,
Hisz távol a segítség.

Furcsa az emberi természet. Amíg valaki él, addig nem törődnek vele, vagy megszólják. De ha haldoklik vagy ha meghalt, egyszerre tudomást vesznek róla és dicsérni kezdik. A halál egy időre glóriát von a legszegényebb ember feje köré is. A halálával sok ember eléri azt, amit az élet sohase adott meg neki.

Halandó csók... (Én írtam)

Virágzó jég csücsül az ablakon, 

Hópihe olvad nedvedző ajkamon, 

S belefagy szemembe a könny.

Kicsapódik lelkem, a tükrön pihen, 

Lihegő testem extazisban libeg, 

A fortyogó érintés megdermeszt.

Dacol a szó, így nyög a rémület, 

Elragad a mámor, gyötrő révület,

S megérted hallgatásom.

Lázong a vér, haldokik a csók,

Halandó nyelv, nem fon több szót,

S mégis ölel vele.

Oda az izgalom, üresség mi kitölt,

Szuszog még halkan, más testet ölt,

S eltorzul arca.

Meghalt szerelme, elvitte a kór,

Elhittem, vagyunk, mi ketten akkor,

Immár vagyunk, van ő, s én.

Fejemben görnyedt álom,

Suttog, reszket, vérző halálom,

Ágyamat nyomja a bánat.

Nyikorog a lélek, sikolt a tél,

Bűnhődő testem hidegtől fél,

Ez a mezítelen terror.

Mert a halandó szerelme csak annyira örök, mint az élete. Egyszer véget ér.

Virágzás...(Én írtam)

Azt mondta: Fűszál vagyok,

Kit kedvére sodor a szél.

Hisz lelkem nyughatatlan,

Hűség nélkül él.

Azt mondta: A mező közepén,

Hol vihar kedvére téphet,

S nem áll fölöttem nagy fa,

Ártól meg nem védhet.

Azt mondta: Tornádó közeleg,

Ha már nincs e itt tán,

Megcibál majd engem,

S kételyt zúdít rám.

Azt mondta: Levegőben leszek,

Biztos talaj nélkül,

Mert kitépik a gazt,

S lezuhanok végül.

Azt mondta: Fejem vétetik.

De gyökerem kitart,

S ha eljő a tavasz,

Szép virággá kihajt.

Azt mondta: Meglásd te!

Még virágba borulsz,

Mert megedzett az élet,

Most már boldogulsz.

"Ő egy gyöngye fűszál, akit kedvére sodor a szél" - P.

*A kis fűszálat már nem sodorja a szél, mert gyökeret eresztett, még az ingoványos talajban is*

Homály... (Én írtam)

Víz alatt volt fejem,

S nem hallottam hangod,

Elme sikolt, mit tegyen?

Hisz nem látom már arcod.

Összecsapó hullámok,

Fölöttem zárulnak be,

S nem lesz hullám ok,

Testem nem vetem le.

Elsuhanó rengeteg,

Néma homályt ordít,

Derűtlen rettenet,

Magamba fordít.

Sziklaperem törik,

Talpam alatt nyög,

Míg testem vétkek őrzik,

S szívemen a rög.

Mozgó bástyák dőlnek,

Eggyéválva földdel,

Könnyek nélkül bőgnek,

Elfeledve könnyen.

S hiába a zokszó,

Nem leli már helyét,

Elhallgat, mi kongó,

Nem találja fejét.

MI vagy TI...(Én írtam)

Ki az a MI?

S van e oly, hogy ÉN?

Ha nem érdeke másnak élek-e még.

Ki az a MI?!

Ha annyira tart, leköp,

Ki se másztam még, de szakadékba lelök.

Ki az a MI??!

Nagyszájúak, hol vagytok ti?

Heh, körbefordul fejem, de csak csendet zengi!

Ki az a MI???!!

Ha csak a némaság szól hozzám.

Mondd meg! Tudjam én is!

Van e oly, hogy mi?

Csak nézzük a csillagokat és felejtsük el kik vagyunk!

Obszidián...(Én írtam)

Lelkem sár, lelkem arany,
Melyen a fényár megcsillan,
S inkább egy bűntől ragadó arc,

Mint ragyogó értékes kvarc.

Mégis jobban tündöklök,
A jónál, sötét lepelben,

Hisz világostól látszik az éj,
És sötétben csillan a fény.

Térdepelek a fény mezején,

 Én, obszidián képzedmény,

 Mely sötétségbe belezártak,
 Angyal szárnyat belevájtak.

Hősök glóriáját hordom,

Megkövülve korhad zordon,
S borostyán könnyt hullajtok,

Melyek kőlélekből születnek.

Opálszívem megfagyott,

A pokolnak perzselő lángjai közt,
S ezüstporrá zúzódott ékköve,
Immár ragyog fönt, Holdnak dicső fényköre.

A sötétben töltött évek nem öltek meg. Még itt vagyok!

Démonok....(Én írtam)

Követett már sok démon,

Kísértették árnyékom,

Nevük is volt rengeteg,

Ott szunnyadnak bennetek!

Úgy nevezték; CSALÁS,

Elvitte mi legfontosabb: család

Megcibálta, kettétépte,

Fosztogatta, s elítélte.

Úgy hívták; VESZEKEDÉS,

Összege: egymás ellen vetemedés,

Hangos szó már nem volt tabu,

Kiabáltam; Hol vagy apu?

Bemutatkozott: DEPRESSZIÓ,

Gyors hanyatlás. jött regresszió,

Sötétté vált, a világos Hold,

Elő lelkem, maga volt holt.

Megismertem ENDORFINt,

A vérből jövő ópiumot, morfint,

Nálam aludt, majd mind éjjel,

Barátkozott gyenge érrel.

Találkoztam BULÉMIÁval,

Vécécsésze haverjával, s butéliával,

Szesz kétszer marta torkom,

Nyálam s könnyem, egybefolyt zordon.

Több néven ismerik: RÁK

Kegyetlen gyilkos, belém vág.

Megkísérti lelkem, rettegésbe taszít,

Rokonaim vitte, közelemben lapít.

A világ HARAGnak ismeri őt.

Testember tanyázik, szőre rőt,

Gyakran vesz rajtam ő erőt.

S szemem hullajtja, sós esőt.

Én úgy szólítom; JÉGVIRÁG,

Lelkében él, gyér világ,

Hát hagy olvadjak el az éji ablakon,

Megpihenjek, fakó, rideg ajkakon.

Mindig a kétes alakokkal barátkoztam. Azt hiszem ezúttal rád van szükségem. Legyél TE a káros szenvedélyem. De ne köss béklyókba!

Előtte, s utána...(Én írtam)

Hánykódik a tenger,

Hullámokban habzik,

Ha belé fúl az ember,

Lelkem szava hangzik.

Fodródzott e korábban?

S tajtékzik majd ezután?

Homálynak a porában,

Eloszlik e oly kuszán?

Most! Elértél egy határhoz,

Épp ez a te keresztutad,

Pillanat mely meghatároz.

Mély levegő, s ereszd utad!

Kettéválik forrongó élted,

S ha kérdik, hát bátran felelj,

Múltad lesz, mely eljő érted,

Két léted van, így térdepelj.

Hát sodorjon messze az óceán,

Sós vize mosson hát tisztára!

Testem reped, mint a porcelán,

Világítson lelkem mind titkára!

Fedje fel vétkeim, maró bűnöm,

Forraszd bőröm, hegeszd össze,

Tetteim, ahogy a sötétben tűröm,

Mondd már Holnap; eljössz-e?

Mert egyik mától nincs veled,

És lidérces lényem utálna,

Eggyé többé nem lehet,

Mert volt előtte, s van utána.

Nekem két életem van. Az első, melyben mezítelen voltam, mert önön bűneim nem öltöztettek. S mit most élek, melyben takaróként borítanak, elfedve hegeim.

Megtartalak...(Én írtam)

Ne sírj! Töröld le könnyeid,

A világ zaja már nem bánt,

Bőröddel ne vájd körmeid,

Te vagy eme, így meg ne bánd.

Ne sírj! Könnyed záporozik,

Karolj belém, csak kapaszkodj,

Véred nyugtasd, háborodik,

Magad miatt ne panaszkodj.

Ne sírj! Látom könnyes szemed,

Megtartalak a semmiben,

Zokogj halkan. S add hát kezed!

Lásd, érted jöttünk ennyien!

Csak sírj! Álarc mögé ne bújj,

Ha elvakul szemed, foglak,

Kínból buborékot ne fújj,

Sötétségben el nem doblak.

Mert bármekkora akadály is tornyosuljon előtted. Csak pillants hátra. Nem kell egyedül küzdened!

Könnycsepp...(Én írtam)

Egy

csepp

könny,

mely érte

arcodon kél,

Olyan sós mint,

lelked szilaj tengere

mely fájdalmadból él.

De szemedből szökő eső,

ami általa születik, általa hal,

Nyomtalanul tűnik el szemedből,

Ha nincs ki elkapja már, az baj,

Mivel hiába úszik a kín tova,

S ha te haza akarsz térni,

 de nincs már többé

hova.

Fagy...(Én írtam)

Megreped, meghasad,

Tükörszeme megtapad,

De be nem törik.

Halkan ropog, megremeg,

Ha reá lépsz, ő elfeled,

S vékony jégen táncolsz.

Jeges hullám csapkod,

Bokádig ér, nyaldos,

S térdig merülsz.

Botorkálsz a vízben,

Süllyedsz minden ízben,

Elmerülni nem fogsz.

Szemgolyód jéggel telt,

Bőröd kék, s zöldre vert,

Jégtáblák közt lebegsz.

Vért könnyezel, lassan fagy,

Lelked tovaszáll, magad vagy,

Úszol a vízen.

Reped a jég, eped a szív,

Hátad feszül, görnyed az ív,

Megdermed a valóság.

Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.

Én és Magam...(Én írtam)

Ne büntess, kezem nem véres,

Nem hibáztam, s voltam vétkes,

Rátört létemet megvédtem.

 

Bűn ha magam mentve ölök?

S engem ölne, sírba lököm,

Hisz ő okát, én nem értem.

 

Ellenem jött, vissza nem ment,

Haza nem megy, földben van lent,

Eltemetve, én nem kétlem.

 

Öklömmel ökle öklözött,

Bíborba vérem öltözött,

Segélyt nem kért, én sem kértem.

 

Arcomon arca pofonja,

Ütöm, s fáj állam pokolja,

Magamra tört, s reám törtem.

 

Magamat jött gyilkolni kén,

Ez gyilkosom gyilkosa, én,

Önön védve, magam öltem.

 

Bűnös az, ki magára tör?

S ha merénylőbe áll a tőr?

Pusztítóm pusztuljon ölve.

 

Egymagam holt, holttól félek,

Élet élettel élt, élek,

Halál halállal halt, halok.

Ha magad gyilkosa lennél, meghalnál, hogy merénylőd veled pusztuljon?

Nem fáj...(Én írtam)

Szavad már nem fáj,

Szívem sem sérti,

Elmém nyughatatlan,

S lelkem nem érti.

Nincs több fájó üzenet,

Már nem számít mit ír,

Mert mindketten tudjuk,

Szívem még mit bír.

Jelenléted nem bánt,

Pillantást sem ér,

S nincs többé bánat,

Belém már nem fér.

Nem sért többé zaj,

Beszélj! Már nem ámít,

S nincs már oly' szó,

Mely nekem még számít.

Lelkem könnyekkel teli,

Már csordultig telt rég,

S nincs már oly emlék,

Mi lángokban nem ég.

A hazugságok fala ledőlt,

S rám estek a romok,

Az ütlegek nem fájtak,

Csak szememben a homok.

Többé nem fogja meg kezem,

Inkább tőből lenyesem ölén.

S még az sem fájna annyira,

Mit elszenvedtem én.

Ha szemem előtt keringsz,

Lelkem ostoroz, s okol,

Mert általad tanultam meg,

Milyen is a pokol.

"Az emberek csalódást okoznak... ez rendben van,de mi van ha egyszer rájössz, hogy te vagy a kiábrándító?!..."

Láncok...(Én írtam)

Csörög, zörög, e rozsdaette lánc,

A múltról daloló, kínkeserves tánc, 

Kígyózik utánam, a megvadult kobra, 

Fülembe suttog, mi volt lelkem pokla.

Idéz a múltból, elhalt szavakat hord, 

Nyakamon tekereg, ha feljő a Hold, 

Mert bőröm alatt lüktet, sötét éjeken,

Magamban hordtam egy egész életen.

Aranyozott palást ez, rothadás szagával,

Lelken ülő szörnyeteg, minden szavával,

Átkokat köp ő, miket régen szórtak rád,

De nyakadban csüngnek, azóta is már.

Életet hazudik, talán élte is még valaki,

Egykor így léteztél, de ma az vagy aki, 

Bár nem lóg rajtad sötét, halotti gúnya,

De azóta is rajtad ül szívednek a búja.

Mert bilincs szorul rátok, közrefog titeket,

Így bánat, s te, egymást többé nem feled,

A múltad a kereszted, cipeld hát tova, 

S haza akarsz térni, de nincsen már hova.

Cipeld hát a múlt fájdalmát, akár egy keresztet. S mielőtt összenyomna, állítsd fejfádul.