Hangos lépteid megrengették a kastélyom falait,
Miket szívem köré húztam, hogy védjem javait,
Szavaidtól az öreg falak vadul remegni kezdtek,
Szavak voltak, mégis a kőtömbök életre keltek,
Apró repedések futottak végig a nagy tornyon,
A falak rázkódtak, potyogtak a kövek s ormok,
A spaletták lehullottak, az ablaküveg összetört,
És a hatalmas vaskapuról az acél lakat is letört,
Lebomlottak falaim, s kitárul sebezhető szívem,
Leromboltad védelmemet, ezért állok most sínen,
Olyan kedves voltál, szerettél, de megváltoztunk,
Ó lehet, mindketten csak ostobán álmodoztunk,
Kitártam előtted a szívemet és most fáj nagyon,
Zavart vagyok és csak itt fekszem egy padon,
Egy pillanatnyi boldogság költözött lelkembe,
De most csak könnyek szöknek a szemembe,
Föld fölött lebegtem, most lezuhantam magasból,
Most ki vagyok? Már ezt sem tudom magamról,
Nem tudom mit érzek, s nem tudom mit akarok,
Szívem néma és üres, elmém zavart, s kavarog,
Lebomlottak falaim, s kitárul sebezhető szívem,
Leromboltad védelmemet, ezért állok most sínen,
Csak szédelgek, már nem gondolkozom tisztán,
Ha mérget találnék, most szó nélkül meginnám,
Összekuporodnék, majd álomba sírnám magam,
És mindezt csak azért, mert leromboltad falam.
Már minden betegségre találtak gyógymódot, de a szív sebeire, melyet a szerelem ejtett rajta mérgező tőrével nincs más megoldás csak a halál.
