Tegnap mocska...(Én írtam)

Mocsok, gaz előítéletek,

A tegnap fájdalmától bűzösek,

Melyben ártatlan találtattál bűnösnek.

Csak ránéz, s eldönti ki vagy,

Anélkül, hogy bármit tudna,

Ribanc vagy, kit jól megdugna.

Neved épp ismeri, téged nem,

De címkékkel illet, a galád álnok,

S mikor már késő, csak akkor látod.

Hiszed, komolyan gondolja,

De elvinne egy körre, ennyit akar,

S ha látja nem megy, már nem kapar.

Hát mosd le a tegnap fájdalmát!

Ennél te jobbat érdemelsz!

Olyat, kit tényleg érdekelsz.

Meglátott, elítélt oly könnyen,

Másnap nem dobtam oda magam,

Nem érem meg, már nem akar.

Adtam én okot, hogy így nézzen rám?

Bármilyen indokot, mely igazolja?

Mi érintetlen testem bemocskolja.

Hát mosd le a tegnap mocskát!

Ennél te jobbat érdemelsz!

Olyat, kit tényleg érdekelsz.

Megtaláltad az egyetlen olyan lányt, aki elhitte, hogy más vagy. Gratulálok! Sikerült őt is ráébreszteni a valóságra!

Babaarcú város...(Én írtam)

A babaarcú városban,

Töröttek az ablakok,

hogy egymást jobban lássák,

pletykáikkal mélyre ássák.

A babaarcú városban,

Nem dolgozik senki,

Hisz mindent ingyen kapnak,

Érte viszont sértést adnak.

A babaarcú városban,

Mindenki az ágyat nyomja,

Vérfertő ez, Szodoma és Gomora,

Putritelep hol mindenki goromba.

A babaarcú városban,

Nincsenek törvények,

Egy szabály van; más ne legyél,

Légy szép, másról példát vegyél!

A babaarcú városban,

Csak a a szépség a fontos,

Azt mondják legyél a toppon,

De fehér folt látszik a sötét toppon.

A babaarcú városban,

Nincsenek titkok,

Hisz herpesz virít a száján,

Ha a csalfa fél hazudni próbál.

A babaarcú városban,

Egyforma már mindenki, így,

Már nem könnyeznek az utak,

Egyedi emberektől teltek a kutak.

A babaarcú városban,

Csak beteg lények élnek,

Azt vallják, kívül legyél makulátlan,

Ballagj szépen, érzésekkel amputáltan.

A babaarcú városban,

Elpusztul mindenki,

S ez senkit nem érdekel,

Temetetlenül, a napon égnek el.

"A halottról jól vagy sehogy. Róluk nem beszéltek többé..."

Kiscsillag...(Én írtam)

A csillagnak sincs fénye,

Ha nem borul rá sötét,

A szív még fájhat attól,

hogy nem látod a sebét.

Acsarog ketrecében,

Nyüszít, sír a fogoly,

Rákiálthatsz; fogd be,

de súlyát fel nem fogod.

Más szemszögből nézve,

Látható az álarc,

S az orcát bámulod, de

a szemekben a válasz.

Vakarja a karját, de,

Nem azért mert viszket,

Csak keresi a helyét,

hogy elnyomja a csikket.

Törött szárnyú pillangó,

Őrzi míg alszik,

S ő sem veszi észre,

könnye, hogy patakzik.

Rózsaszirmok cirógatják,

Karjaikkal betakarják,

S a reszkető szívet,

tüskéikkel vakarják.

A pislákoló csillag,

már kialudni látszik,

De nem tűnik fel, hiszen,

vidám arccal játszik.

Napfényben rejtőzik,

S a sötétben sírdogál,

Nem bánják, ha leáldoz,

hisz senkit nem csodál.

"Vértezd fel a szíved, mert egyszer megszakad"

Lázálmok...(Én írtam)

Hideg kezecskéktől,

Kóvályog testem,

Bűnkörödbe én is,

Lassan beleestem.

Megvadult a vérem,

Fortyogott idebenn,

S bizsergést éreztem,

Kellemes, oly idegent.

Tapadtak az inak,

Súrlódtak az izmok,

Cseréljük most lelket,

Mert, te szádból iszok.

Siklik a nyögés,

Mellkasomon piheg,

S megkapaszkodva,

Az ormokon pihen.

Marokra fogod bőröm,

Téped a csonkokról,

Addig nyalod lelkem,

Míg lemállik a csontokról.

Ömlik a gyönyör,

Elsodor a kénvágy,

Pusztulhatnék is,

De elönt a kéjvágy.

Mély árkokban jársz,

Dombokon kelsz át,

Medencéből felnézve,

Hegyeket szelsz át.

Meredező csúcsokra,

Zászlódat kitűzöd,

Fehér ormú sziklák közül,

Kételyeim kiűzöd.

Elnyújtózol ereimben,

Bennem élsz, halsz,

S füleidbe üvöltéstől,

Már csak engem hallsz.

Éget a pillantásod, ahogy öntudatlanul nyújtózom el ereidben.

Szeress...(Én írtam)

Magányos éjek csöndjét,

Kövessék új nappalok,

Fagyos teleimet, üldözzék,

Reményteli tavaszok.

Ágyamba képzelt helyed,

Melegítse tétova álmom,

Simogasson a reggel,

Kezed helyett bársony.

Csábítson el a szél,

S helyetted dicsérjen,

Legalább annak szemében,

Ragyogjak dicsfényben.

Beszéljen az éjjel,

Jóéjtpuszit küldjön a Hold,

S hívjon fel reggel,

Milyen álmom volt.

Tépjen virágot az ősz,

Kösse mind csokorba,

Éreztesse velem,

Kettőnkön nincs csorba.

Vezessen vakon a fény,

Kezeim finoman óvja,

Álljon meg az idő,

S ne hagyja lógva!

Múlandó csókkal jöjjön,

Ébresszen finom érintése,

Nyújtózzon el ereimben,

Váljunk eggyé csettintésre!

Daloljon hangja bennem,

Dúdoljon a sebes folyam,

Merüljek el szemedben,

S lássak még sokat!

Öleljen a kispárnám,

Mely felszívja könnyeim,

Hagy higgyem én, még,

Hogy, szerelmünk létezik.

"Rohannék hozzád, de mintha ólomsúly lenne a lábamon. Ezt a súlyt viszonzatlan szerelemnek nevezik. Most értem meg igazán, mit jelent a bárcsak..."

Temető...(Én írtam)

Üreges szempár figyel,

Merev tekintet kutat,

Tán lelkemet keresi,

De nem lel hozzá utat.

Sóhajt a föld is,

Holtak hangja tör fel,

Hol most én ülök,

Egykor mást nyelt el.

Susognak az elhunytak,

Nekem szól szavuk,

Mert egymagam vagyok,

S én meghallom sóhajuk.

Márványtábla mesél,

Megismerem történetét,

Álmomban hallom még,

A keserű énekét.

Sírköveket bámulom,

Rezdületlen arcom,

Itt vannak mindazok,

Kik végignézik harcom.

Meghallgatom bűnüket,

Mit én még véthetek,

Ha holtak közé járok,

Én ezáltal élhetek.

Saját

"Mert holtak között él igazán a félig halott"

Szólj...(Én írtam)

Ó szólj hát, esélytelen,

Már nem kell hallgatnod!

A világ zaja már nem bánt,

Nem te hibád, így ne bánd!

Ó szólj hát, szenvedő,

Már nem kell hallgatnod!

Bánat, fájó szó nem bánthat,

Nincs már kín, mi neked árthat!

Ó szólj hát, reménytelen,

Már nem kell hallgatnod!

Az életed most lenéz,

De ígérem, nem lesz ily nehéz!

Ó szólj hát, némaság,

Már nem kell hallgatnod!

Megfogom kezeid,

A semmiben megtartom!

Ó szólj hát, átfagyott,

Már nem kell hallgatnod!

Didergő lelkedet,

Lelkemmel áthatom.

Ó szólj hát, megrémült,

Már nem kell hallgatnod!

Követlek, ha némán is,

Legyek én, egy biztos bázis!

Ó szólj hát, virágszál,

Már nem sodor a szél!

A hurrikán már távolodik,

S múlóban a tél!

Ne hagyj... (Én írtam)

Ne hagyj összezuhanni,

Tarts meg a semmiben!

Ne hagyj összetörni!

Nem bírhatok senkiben.

Ne hagyj szétesni,

Szorítsd, s egyben maradok!

Ne hagyj lezuhanni!

Legyél ott, ha kifakadok.

Ne hagyj elmenni,

Ne engedd, hogy ellökjelek!

Ne hagyj elvesznem!

Magam mellől elöljelek.

Ne hagyd magam bántani,

Ha nem érdemlem szeress!

Ne hagyj elvérezni!

Ha elrejtőzöm keress.

Ne hagyj kétségbe esni,

Szorítsd meg kezem!

Ne hagyj eltévednem!

Hagy hajtsam válladra fejem.

Ne hagyj egyedül,

Mert szükségem van rád!

Ne hagyj megtörni!

Eltörni, mint gyönge nád.

Ne hagyj magamra,

Csak legyél mellettem.

Keresd meg csonkjaim!

Ha bőröm levedlettem.

Mert szükségem van rád. Jobban mint valaha.

Riadt lelkek...(Én írtam)

Könnytől ázott eső,

Savtól kimart szél,

Dédelgetett álmom,

Némán foszlik szét.

Elmosódott szavak,

Megtört elméletek,

Célok nélkül immár,

Lassan eltévedek.

Befalazott hangok,

Megcsillanó fények,

Sötétségbe zárva,

Kételyekkel élek.

Elhallgatott érintés,

Elmémből én feledlek,

S kifolyt szemeim,

A semmibe merednek.

Érzékvesztett üresség,

Alaktalan álmok,

Megvalósult félelmek,

Hangtalan kiáltok.

Megriadt lélek,

Láncra vert elme,

Szíved oly' szegény,

De többre nem telne.

Megfúlt szeretet,

Elásott vágyak,

21 gramm nélkül,

Nyomom az ágyat.

"Néha nem csak rajtunk múlik..."

Letűnt kor hamvadéka...(Én írtam)

Pusztuló igazság,

Könnyező álmok,

Dacol a rémkép.

Sikít az álnok.

Megbúvó rejtetlen,

Egy más világba áttol,

Mezítelen önön magad,

Álarcokban táncol.

Kerge szabadság,

Daloló füstfelhő,

Záporozik égalja,

Ha virradat eljő.

Görnyedő képzelet,

Szétszaggatott gyönyör,

Siránkozó szélmalmok,

Suhintása könyör.

Eloszló vakság,

Kilyuggatott fehérség,

Feltörnek az érzelmek,

Hogy szívemet felsértsék.

Lehulló rémület,

Rostélyok közt bámul,

Elernyedő izmokkal,

Száját tátva ámul.

Megrekedt harag,

Csiholom, hogy égjen,

Gyűlölhetnélek,

De mi értelme így élnem?

Megtorpanó szelídség,

Fegyelem az úr,

Hánykódnak a hullámok,

Sötétlő, s azúr.

Szétőlfútt vadságtól,
Üvölt a zokszó,
Barbár tetem fölött,
Kering a holló.

Madár szárnya verdes,
Eszeveszett kapkod,
Deres pihék fedik,
Megfagyott, de csapkod.

Fennhéjázó héják,
Dicsmámorból leesnek,
S tépőfogas keselyűk,
A prédákra lesnek.

Didergő születés,
Megrészegült halál,
Pestis pusztít mindenütt,
De élőt már nem talál.

Túlértékelt kegyelem,

Tömegsirba lökdös,

Elkárhozó végakarat,

Halál szele bökdös.

Zokogó sírkövek,
Nyughatatlan holtak,
S a kacarászó koponyák,
Kik egykor élők voltak.

Féligszítt pipa füstöl,
A négy égtájhoz száll,
Füstkarikák képében,
Perzselt földön jár.

Lobogó eső oltja,
A tüzet csitítja, s óvja,
Az elfakuló éjszakára,
Zord szavait kirója.

Sértett viszálytól nedves,

Az elázó víztükör,

Hisz, régi dicsfényünk,

Már nem úgy tündököl.

Glória...(Én Írtam)

Glóriát viselek,

Vér csorog rajta,

Sár patakzik belőle,

Szégyen alkotja.

Glóriát hordok,

Aranyosan villogót,

Skarlátost, és sötétlőt,

Embervértől csillogót.

Glóriát kaptam,

Átkozottat, áldottat,

Árulásból születőt,

Hívő szívet átszúrtat.

Glóriát tartok,

Nyakam körül billog,

Vérem önti, rádermed,

Vöröslően csillog.

Glóriát képzelek

Szeretteim tartják,

Szíven döföm őket,

S lelkemet eladják.

Glóriát könyörgök,

Feketét, érceset, hogy,

Magam lássam benne,

Nem érdemlek ékeket.

Glóriát adatik,

A mennyei messzeség,

Hajam véres, sárral mosom,
Hisz távol a segítség.

Furcsa az emberi természet. Amíg valaki él, addig nem törődnek vele, vagy megszólják. De ha haldoklik vagy ha meghalt, egyszerre tudomást vesznek róla és dicsérni kezdik. A halál egy időre glóriát von a legszegényebb ember feje köré is. A halálával sok ember eléri azt, amit az élet sohase adott meg neki.

Halandó csók... (Én írtam)

Virágzó jég csücsül az ablakon, 

Hópihe olvad nedvedző ajkamon, 

S belefagy szemembe a könny.

Kicsapódik lelkem, a tükrön pihen, 

Lihegő testem extazisban libeg, 

A fortyogó érintés megdermeszt.

Dacol a szó, így nyög a rémület, 

Elragad a mámor, gyötrő révület,

S megérted hallgatásom.

Lázong a vér, haldokik a csók,

Halandó nyelv, nem fon több szót,

S mégis ölel vele.

Oda az izgalom, üresség mi kitölt,

Szuszog még halkan, más testet ölt,

S eltorzul arca.

Meghalt szerelme, elvitte a kór,

Elhittem, vagyunk, mi ketten akkor,

Immár vagyunk, van ő, s én.

Fejemben görnyedt álom,

Suttog, reszket, vérző halálom,

Ágyamat nyomja a bánat.

Nyikorog a lélek, sikolt a tél,

Bűnhődő testem hidegtől fél,

Ez a mezítelen terror.

Mert a halandó szerelme csak annyira örök, mint az élete. Egyszer véget ér.

Virágzás...(Én írtam)

Azt mondta: Fűszál vagyok,

Kit kedvére sodor a szél.

Hisz lelkem nyughatatlan,

Hűség nélkül él.

Azt mondta: A mező közepén,

Hol vihar kedvére téphet,

S nem áll fölöttem nagy fa,

Ártól meg nem védhet.

Azt mondta: Tornádó közeleg,

Ha már nincs e itt tán,

Megcibál majd engem,

S kételyt zúdít rám.

Azt mondta: Levegőben leszek,

Biztos talaj nélkül,

Mert kitépik a gazt,

S lezuhanok végül.

Azt mondta: Fejem vétetik.

De gyökerem kitart,

S ha eljő a tavasz,

Szép virággá kihajt.

Azt mondta: Meglásd te!

Még virágba borulsz,

Mert megedzett az élet,

Most már boldogulsz.

"Ő egy gyöngye fűszál, akit kedvére sodor a szél" - P.

*A kis fűszálat már nem sodorja a szél, mert gyökeret eresztett, még az ingoványos talajban is*

Homály... (Én írtam)

Víz alatt volt fejem,

S nem hallottam hangod,

Elme sikolt, mit tegyen?

Hisz nem látom már arcod.

Összecsapó hullámok,

Fölöttem zárulnak be,

S nem lesz hullám ok,

Testem nem vetem le.

Elsuhanó rengeteg,

Néma homályt ordít,

Derűtlen rettenet,

Magamba fordít.

Sziklaperem törik,

Talpam alatt nyög,

Míg testem vétkek őrzik,

S szívemen a rög.

Mozgó bástyák dőlnek,

Eggyéválva földdel,

Könnyek nélkül bőgnek,

Elfeledve könnyen.

S hiába a zokszó,

Nem leli már helyét,

Elhallgat, mi kongó,

Nem találja fejét.

MI vagy TI...(Én írtam)

Ki az a MI?

S van e oly, hogy ÉN?

Ha nem érdeke másnak élek-e még.

Ki az a MI?!

Ha annyira tart, leköp,

Ki se másztam még, de szakadékba lelök.

Ki az a MI??!

Nagyszájúak, hol vagytok ti?

Heh, körbefordul fejem, de csak csendet zengi!

Ki az a MI???!!

Ha csak a némaság szól hozzám.

Mondd meg! Tudjam én is!

Van e oly, hogy mi?

Csak nézzük a csillagokat és felejtsük el kik vagyunk!

Obszidián...(Én írtam)

Lelkem sár, lelkem arany,
Melyen a fényár megcsillan,
S inkább egy bűntől ragadó arc,

Mint ragyogó értékes kvarc.

Mégis jobban tündöklök,
A jónál, sötét lepelben,

Hisz világostól látszik az éj,
És sötétben csillan a fény.

Térdepelek a fény mezején,

 Én, obszidián képzedmény,

 Mely sötétségbe belezártak,
 Angyal szárnyat belevájtak.

Hősök glóriáját hordom,

Megkövülve korhad zordon,
S borostyán könnyt hullajtok,

Melyek kőlélekből születnek.

Opálszívem megfagyott,

A pokolnak perzselő lángjai közt,
S ezüstporrá zúzódott ékköve,
Immár ragyog fönt, Holdnak dicső fényköre.

A sötétben töltött évek nem öltek meg. Még itt vagyok!

Démonok....(Én írtam)

Követett már sok démon,

Kísértették árnyékom,

Nevük is volt rengeteg,

Ott szunnyadnak bennetek!

Úgy nevezték; CSALÁS,

Elvitte mi legfontosabb: család

Megcibálta, kettétépte,

Fosztogatta, s elítélte.

Úgy hívták; VESZEKEDÉS,

Összege: egymás ellen vetemedés,

Hangos szó már nem volt tabu,

Kiabáltam; Hol vagy apu?

Bemutatkozott: DEPRESSZIÓ,

Gyors hanyatlás. jött regresszió,

Sötétté vált, a világos Hold,

Elő lelkem, maga volt holt.

Megismertem ENDORFINt,

A vérből jövő ópiumot, morfint,

Nálam aludt, majd mind éjjel,

Barátkozott gyenge érrel.

Találkoztam BULÉMIÁval,

Vécécsésze haverjával, s butéliával,

Szesz kétszer marta torkom,

Nyálam s könnyem, egybefolyt zordon.

Több néven ismerik: RÁK

Kegyetlen gyilkos, belém vág.

Megkísérti lelkem, rettegésbe taszít,

Rokonaim vitte, közelemben lapít.

A világ HARAGnak ismeri őt.

Testember tanyázik, szőre rőt,

Gyakran vesz rajtam ő erőt.

S szemem hullajtja, sós esőt.

Én úgy szólítom; JÉGVIRÁG,

Lelkében él, gyér világ,

Hát hagy olvadjak el az éji ablakon,

Megpihenjek, fakó, rideg ajkakon.

Mindig a kétes alakokkal barátkoztam. Azt hiszem ezúttal rád van szükségem. Legyél TE a káros szenvedélyem. De ne köss béklyókba!

Előtte, s utána...(Én írtam)

Hánykódik a tenger,

Hullámokban habzik,

Ha belé fúl az ember,

Lelkem szava hangzik.

Fodródzott e korábban?

S tajtékzik majd ezután?

Homálynak a porában,

Eloszlik e oly kuszán?

Most! Elértél egy határhoz,

Épp ez a te keresztutad,

Pillanat mely meghatároz.

Mély levegő, s ereszd utad!

Kettéválik forrongó élted,

S ha kérdik, hát bátran felelj,

Múltad lesz, mely eljő érted,

Két léted van, így térdepelj.

Hát sodorjon messze az óceán,

Sós vize mosson hát tisztára!

Testem reped, mint a porcelán,

Világítson lelkem mind titkára!

Fedje fel vétkeim, maró bűnöm,

Forraszd bőröm, hegeszd össze,

Tetteim, ahogy a sötétben tűröm,

Mondd már Holnap; eljössz-e?

Mert egyik mától nincs veled,

És lidérces lényem utálna,

Eggyé többé nem lehet,

Mert volt előtte, s van utána.

Nekem két életem van. Az első, melyben mezítelen voltam, mert önön bűneim nem öltöztettek. S mit most élek, melyben takaróként borítanak, elfedve hegeim.

Megtartalak...(Én írtam)

Ne sírj! Töröld le könnyeid,

A világ zaja már nem bánt,

Bőröddel ne vájd körmeid,

Te vagy eme, így meg ne bánd.

Ne sírj! Könnyed záporozik,

Karolj belém, csak kapaszkodj,

Véred nyugtasd, háborodik,

Magad miatt ne panaszkodj.

Ne sírj! Látom könnyes szemed,

Megtartalak a semmiben,

Zokogj halkan. S add hát kezed!

Lásd, érted jöttünk ennyien!

Csak sírj! Álarc mögé ne bújj,

Ha elvakul szemed, foglak,

Kínból buborékot ne fújj,

Sötétségben el nem doblak.

Mert bármekkora akadály is tornyosuljon előtted. Csak pillants hátra. Nem kell egyedül küzdened!

Könnycsepp...(Én írtam)

Egy

csepp

könny,

mely érte

arcodon kél,

Olyan sós mint,

lelked szilaj tengere

mely fájdalmadból él.

De szemedből szökő eső,

ami általa születik, általa hal,

Nyomtalanul tűnik el szemedből,

Ha nincs ki elkapja már, az baj,

Mivel hiába úszik a kín tova,

S ha te haza akarsz térni,

 de nincs már többé

hova.

Fagy...(Én írtam)

Megreped, meghasad,

Tükörszeme megtapad,

De be nem törik.

Halkan ropog, megremeg,

Ha reá lépsz, ő elfeled,

S vékony jégen táncolsz.

Jeges hullám csapkod,

Bokádig ér, nyaldos,

S térdig merülsz.

Botorkálsz a vízben,

Süllyedsz minden ízben,

Elmerülni nem fogsz.

Szemgolyód jéggel telt,

Bőröd kék, s zöldre vert,

Jégtáblák közt lebegsz.

Vért könnyezel, lassan fagy,

Lelked tovaszáll, magad vagy,

Úszol a vízen.

Reped a jég, eped a szív,

Hátad feszül, görnyed az ív,

Megdermed a valóság.

Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.

Én és Magam...(Én írtam)

Ne büntess, kezem nem véres,

Nem hibáztam, s voltam vétkes,

Rátört létemet megvédtem.

 

Bűn ha magam mentve ölök?

S engem ölne, sírba lököm,

Hisz ő okát, én nem értem.

 

Ellenem jött, vissza nem ment,

Haza nem megy, földben van lent,

Eltemetve, én nem kétlem.

 

Öklömmel ökle öklözött,

Bíborba vérem öltözött,

Segélyt nem kért, én sem kértem.

 

Arcomon arca pofonja,

Ütöm, s fáj állam pokolja,

Magamra tört, s reám törtem.

 

Magamat jött gyilkolni kén,

Ez gyilkosom gyilkosa, én,

Önön védve, magam öltem.

 

Bűnös az, ki magára tör?

S ha merénylőbe áll a tőr?

Pusztítóm pusztuljon ölve.

 

Egymagam holt, holttól félek,

Élet élettel élt, élek,

Halál halállal halt, halok.

Ha magad gyilkosa lennél, meghalnál, hogy merénylőd veled pusztuljon?

Nem fáj...(Én írtam)

Szavad már nem fáj,

Szívem sem sérti,

Elmém nyughatatlan,

S lelkem nem érti.

Nincs több fájó üzenet,

Már nem számít mit ír,

Mert mindketten tudjuk,

Szívem még mit bír.

Jelenléted nem bánt,

Pillantást sem ér,

S nincs többé bánat,

Belém már nem fér.

Nem sért többé zaj,

Beszélj! Már nem ámít,

S nincs már oly' szó,

Mely nekem még számít.

Lelkem könnyekkel teli,

Már csordultig telt rég,

S nincs már oly emlék,

Mi lángokban nem ég.

A hazugságok fala ledőlt,

S rám estek a romok,

Az ütlegek nem fájtak,

Csak szememben a homok.

Többé nem fogja meg kezem,

Inkább tőből lenyesem ölén.

S még az sem fájna annyira,

Mit elszenvedtem én.

Ha szemem előtt keringsz,

Lelkem ostoroz, s okol,

Mert általad tanultam meg,

Milyen is a pokol.

"Az emberek csalódást okoznak... ez rendben van,de mi van ha egyszer rájössz, hogy te vagy a kiábrándító?!..."

Láncok...(Én írtam)

Csörög, zörög, e rozsdaette lánc,

A múltról daloló, kínkeserves tánc, 

Kígyózik utánam, a megvadult kobra, 

Fülembe suttog, mi volt lelkem pokla.

Idéz a múltból, elhalt szavakat hord, 

Nyakamon tekereg, ha feljő a Hold, 

Mert bőröm alatt lüktet, sötét éjeken,

Magamban hordtam egy egész életen.

Aranyozott palást ez, rothadás szagával,

Lelken ülő szörnyeteg, minden szavával,

Átkokat köp ő, miket régen szórtak rád,

De nyakadban csüngnek, azóta is már.

Életet hazudik, talán élte is még valaki,

Egykor így léteztél, de ma az vagy aki, 

Bár nem lóg rajtad sötét, halotti gúnya,

De azóta is rajtad ül szívednek a búja.

Mert bilincs szorul rátok, közrefog titeket,

Így bánat, s te, egymást többé nem feled,

A múltad a kereszted, cipeld hát tova, 

S haza akarsz térni, de nincsen már hova.

Cipeld hát a múlt fájdalmát, akár egy keresztet. S mielőtt összenyomna, állítsd fejfádul.

Bezárva...(Én írtam)

Sikolts, hogy csak bírsz,

Egyszer tán meghallják,

Néznek, s nem látják, sírsz,

Igaz könnyt megcsalják,

Szólj, ha szólni kell,

Bár hangod úgyis elhalá,

Hangod magasba szökell,

Meggyötört testet felfalá,

Vérben végző ujjakkal,

Tépd le körmeid,

Hogy szétágazó utakkal,

Hullajthasd könnyeid.

Remegő kézzel alkoss, fess.

Mázolj elmúlást, gyötrő gyászt,

Szemedre sötétlő fátylat vess,

Sikoltó elmét, halált játssz.

Vöröslő freskóról tekints vissza,

Önön képed lásd, kínnal mosva,

S a magasló torony véredet issza,

Elfeledve halsz, másoktól bujdosva.

"Mikor vér szárad kezedre, s életed utolsó perceit éled, megmondom mennyit jelentettél nekem."

Lélek vére...(Én írtam)

Torkom mélyéből vér bugyog,

S testem porcikáin, hogy buzog,

Nyakamon vízesésként zubog,

Ahogy darabos véreső zuhog.

Lelkem testben ázott lucsok,

Mely szívem mélyén susog,

Ó! Nézd apa; mit tudok,

Nyakamon szorul fekete hurok.

Elmém ölelő vérköpenyes burok,

Azt kaparó bagoly kínnal huhog,

Burkom magzata arcomra csurog,

Csüngő testem, halkan szuszog.

"Véremmel könnyezek, és könnyezve vérzek"

Undorító...(Én írtam)

Szolgalélek, homályba vész,

Ki se látsz, hát hová mész?

Nincs megértés, semmi ész,

Hangot nem ad, csupán néz.

Magad vagy a bús magány,

Senkit nem érdeklő talány,

Fölötted áll, s lenéz talán,

Hamis szava, mi ragad haján.

Jöjj, s hazudj még élet,

Mit nem élsz te, édeset,

Szánalmasan keress ékeket,

És virrassz át egyedül éjeket.

Undorodj az alja néptől,

Táplálkozzál eredményből,

Ne nézz tükörbe arcod gödrétől,

Megriadnál csatornának szülöttjétől.

Hazudj szerelmet, undorító,

Mi fantáziát felülmúló,

De igazságot nem borító,

Hogy te vagy a nagy hódító.

Mondd, hogy ez volt ott és itt,

Megsértődsz, ha mondom csitt,

S érdekel ez, el ne hidd,

Nem hisszük el, s legyen kvitt.

Fehérnép, vagy fehér bálna,

Ki rábámul a nagyvilágra,

Ki miért született napvilágra?

Mert Spárta dobná hegyaljára.

"Mert életért könyörög a haldokló, s a halhatatlan halálért fohászkodik."

Áldozz...(Én írtam)

Feszíts ki az ég keresztboltozatára, 

Áldozatul mutass be atyánk oltárára, 

Vérem csakis az Ő nevében ontsd, 

Béklyókkal telt lelkem, általa rontsd.

Mert még a szentek teste is ragad, 

Áldott kezekre mind vérbűn tapad, 

Könyör változott át gyönyörré nekik,

Megégett testeket, foszló hollók eszik.

Mert hitetlent gyilkolnak a hit nevében,

Ártatlanok ők nagy uruk szemében,

S átkos a vér mely kezükre szárad,

Bűntelenek ők, mikor halál szele árad.


Korbácsolj, s feszíts meg hitemért,
Mert olyanom nincs, eretnek lettem én,
Papok szemében, pusztuljak hát élve,
Sikoltsak nagyot, a máglyán égve.


Mert hitetlent hord hátán a föld,
S képzelt szavakra azt vallod, öld,
S nem számítanak, megvető gusztusok
Beteg elméd miatt, én nem pusztulok!

"A vallás akkor jött létre, amikor az első csaló találkozott az első ostobával."

Tengeralj...(Én írtam)

Ezer vihar sodorjon magával,

Millió vízcsepp húzzon le karjával, 

Végtelen tengerek mélye áhítson, 

Szemem lehunyom, méhe ámítson.

Ezer könnyem tengert táplálja,
Megtalál odalent milliók hálája,
Ahogy gaz hurkot csavar, a hínár,
Nyakam körül, mélybe hí' már.

Ezrek sírja legyen hantom, 

Tengeraljon, fejem hajtom, 

Majd alga szője sötét leplem,

Mocsár foglya legyen lelkem.

Milliók könnye sirasson majd, 

De virágom így nem lesz rajt, 

Mert gyásztemetőm a Tengeralj, 

Sós arcom, hol fejet hajt.

"Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy az édes elkeseredés betöltse a lelkem."

Elmúlás...(Én írtam)

Tátongó égbolt, zajongó üresség,

Halkan susogja emlékeit az üde ég,

Titkokat suttog, de harsogó még,

Elmúlt az élet, hosszasan, rég.

Elsuhanó valóságnak rémüres árnya,

El nem hált nászom, bevetetlen ágya,

Magzatom gyönyöre testemet áldja, 

Reám ragad lelke, s tetstetlen átka. 

Vérző szemfedőm eső nyaldossa,

Zuhogó könnye elmém mardossa,

Szemgödröm törli, tisztára mossa.

Egy homálytól nedves tükörkép, 

Bámuló lélekkel, egymagam ülök én,

Kifolyt szemekkel siratok, tűrök még.

"Álmom gondolat-galaxisokban csavarog, bolyong titokban. Keresve a világ hűtlen fiát, a rég elveszett harmóniát."

Ellentétek...(Én írtam)

Színek nélküli szivárvány,

Ahogy vak szemekkel nézlek,

Így nem látom arcodat,

Bűntől roskadó képed.

Önön szavát hallá a siket,

Mikor a távolba tátogsz,

Tékozló testet öltve,

Önmagadhoz károgsz.

Mert szeme világát veszté,
Ki egykor látott még,
Mások miatt vezekelve,
Fényt nem látott rég.

Így kitől hangja fosztatott,

Az sikolt legtisztább,

De szavát nem hallá világ,

Mely érdemelte leginkább.

Mert társra vágyik az,

Ki magányban fulldokol,

 A rokkantak szavával,

Másokért futkosol.

Ölelés annak szomja,

Ki érintésrért eped,

Tapintatlan szónokol,

Hallá szíve reped.

Így teljes a teljetlen,

S így egész a fél,

Ha érzékek nélkül a sánta,

Hosszú útról hazatér.

Vannak emberek, akik többet érnek el, és vannak, akik kevesebbet. Akikre emlékezni fognak és akimre nem...

Mozdulj...(Én írtam)

Megtelő sírgödrök,

Elfúló sírógörcsök,

Égő hullaházak körül,

Csak egy van ki vigad, örül.

Fellegekkel játszva félsz,

Egyre inkább zuhanva élsz,

Mélybe könnyen lebukhatsz,

Repüljél, vagy lezuhansz!

Sodródhatsz, vagy ellenúszhatsz,

Hullámhanttól el is bújhatsz,

De hínársírba így lesüppedsz,

Ússz már, vagy elsüllyedsz!

Tárd ki szárnyad, hiába tört,

Repülhetsz még, miért vagy letört?

Úszhatsz is ha úgy kívánod,

Ha szép tollaid kivágod.

Csapkodj! Mozdulj! Éledj már!

Ha így folytatod, meghalsz oly kár,

De szíved leránt, cserben hagy,

Mert legbelül már halott vagy.

Holdanya...(Én írtam)

Nézz föl az égre,

Mert érted ragyog,

Sötétlő homályában,

Ezt reád hagyom,

Magzatom magzata,

Véremnek fémszaga.

Nézz föl az égre,

Mert reád vigyáz,

Az éjjeli Hold,

Melytől hideg kiráz,

S te ne félj tőle,

Mert én fénylek őbelőle.

Nézz föl az égre,

Mert téged vezet,

Hajnalnak hajnalán,

Ő érted eped,

Mert véréből vagy vére,

S én vagyok ki meghal érte.

Nézz föl az égre,

Mert onnan nézek le rád,

Pusztuló fénykörből,

Vigyázok én reád,

Fellegekből követlek ám,

Így életedet bízzad rám.

Ember...(Én írtam)

Vérrel festem meg arcát,

Nyakát szomjúsággal rajzolom,

Kínnal vonom be ajkát,

Igéző szemét könnyekkel alkotom.

Harcoló vásznon küzdelem,

Ahogy bőrébe fájdalmat fűzök,

Fülét sikolyokkal tűzdelem,

Majd hajába szenvedést tűzök.

Orrát halál szagával mázolom,

Rothadás bűzével hintem,

Lábát szögekből ácsolom,

Örökös sántaságra intem.

Szempilláit vasból öntöm,

Hogy később őket rozsda egye,

Testét belül kénnel töltöm,

Csontja legyen nádszál hegye.

Koponyáját tűzzel vájom,

Kalapáccsal megdarálom,

Szemöldökét gézzel várom,

Mérges íze le ne málljon.

Szemgödre már savban ázik,

Nyelvét szitkokkal átkozom,

Foga vacog, vértől fázik,
Életét kínnal álmodom.

Ha kialszik a fény, és túl sötét van meglátni az utad, kövesd a szíved. A szeretet olyan fény, amelyet senki nem tud kioltani.

Revolver...(Én írtam)

Szikla élet, dermedt lélek,

Páncélos valóság,

Vasbőr alatt rejlő adósság,

Szárnyra kapó szabadság,

Meg nem értett zavartság,

Mert fogolynak születtem.

Kívántam, és kiálltam,

Rideg acél börtönöm,

Bent kísértő ördögöm,

Fémlemezből lyuggattak,

Puskaporral nyugtattak,

Mert fogolynak születtem.

Bűnből élek, vért nem félek,

Légnek szárnyán szállok,

Halál mellett én kiállok,

Baljós ármány, itt jövök én,

Szabadulok, így halok én,

Mert fogolynak születtem.

Ha nem lennék, is ez lennék,

Feloldozás oltára,

Bűntényeknek országa,

Centrális cella rabsága,

Forgó démon fogsága,

Mert fogolynak születtem.

Ez vagyok én, sikoltó vég,

Kívánom, hogy szállhassak,

Levegőben játszhassak,

Mert sikoltok én hangosat,

Elfojtom a hangokat,

Mert egy fegyver foglyának születtem.

Magzat...(Én írtam)

Bűn szült világra,

Oszló vérből fakadt sarjam,

Mi kiontatott, ama hajnal,

Mikor derengő sikoly zengett,

Torokban, feltörve rengett,

Ég és föld között, zabolátlan,

Meghasadt alatta.

Más magasló égbe vágyik,

Míg én földért fohászom, mely,

Talpam alatt szilánkossá zúzódott,

Amint eredő bűn fölött bőröm húzódott.

Ahogy becstelen helyen zengett sóhaj,

S fertőzött vérben, fakadt oly nagy baj,

Magom nászágya volt.

Átkozott magzat kínja,

A sötétlő méhben holtakért kiált,

Bent lobogó vére skarlátja zihált,

Szenvedély bűne őt is megcsalá,

S szívének dobbanása lassan de elhalá,

Ahogy ördög ivadéka megfogan,

Pokolnak égő fekhelyén.

Bűnből sarjadó esszencia,

Pusztulásnak átkos magja,

Utódja s vérző sarja,

Életből fakad, de halál táplálja,

Fohászkodik, el nem hangzik imája,

Mert jogtalan született e földre,

Pokolnak fattya bűnből érkezett.

Megvetendő, pusztítandó,

Eme, kötélnek lágy ölén függ,

De nyaka nem törik, hiába csügg,

Mert élteti a halál, így új létre kél,

Lelke bent rothad, retteg, s nem fél,

Mert vérengző vére jövőt teremt,

Ha horizont fénykörét áttöré a Hold.

Na persze, a piszkos tettek nem olyanok voltak, mint a kosz. A víz nem mosta le őket a testről.

Tükör...(Én írtam)

Torzítok és fordítanak,

Reám nézel torzítalak,

Rossz oldalról bámulsz reám,

Közeledve árulsz el, lány,

Mert kétkedve érkeztél.

Önmagad látod, de mégsem,

Mert fullódzol a mélyben,

Hová becsvágyad taszít,

Ha rossz oldalam széthasít,

Így tükörképed megvakít.

Engem nézve, magad keresed,

S önérzetem temeted,

Felém nyújtod kezedet,

Mely rossz oldalról kakaskodik,

Szilánkokba kapaszkodik.

Mást mutatok, mit magad látsz,

Lelked sötét, s fehért játssz,

Mert rossz oldalról nézel belém,

Nem látod azt, mit látok én,

Belül rohadsz, így mit sem ér.

Véres torkod átkokat köp,

Engem gyaláz, lángokat lök,

Képet formál, s elreped,

Testem hullik, elnyeled,

S jó oldalam elfeled.

Mi választjuk meg az utunkat. Az erényeink és a tetteink határozzák meg kik vagyunk.