Édes Napom, fényes Napom,
Miért hoztad rám bús alkonyom?
Elhagytad kék egeimet,
S nem követnek új hajnalok.
Enyém nem leszel ezer éjre,
Elmentél a messzi délre,
Szemeim fényét ezután, hogy
Vessem rá a sötétlő Égre?
Édes Napom, el ne felejts!
Könnyed nincs, mit el kell rejts,
Szemem színére emlékezz,
Sótól ázott kék nefelejcs.
Magányos egem vízzel öntöz,
Lelkem sírva szól a csöndhöz;
Fényes Napom, miért nem ragyogsz?
Kis árvácskád fényedért gyöngyöz.
Ragyogj Napom, árassz el fénnyel!
Tölts meg az éltető léttel!
De sebeim már gyógyulgatnak,
Bekötözlek, ha majd te vérzel.
Kissé fájt, égetett és tépett,
Asszem kissé be is téptem,
Megrészegített szavad íze,
S alkoholba áztattam vérem.
Édes Napom, ragyoghatsz bátran,
Sugaraid nekem nem ártnak,
Gyökerimet felszáríthatják,
Nem áznak többé könnyes pácban.
Múlik a vihar, kitisztúl az ég,
A felhők elúsznak, áttör a fény,
Lelkem ledobja láncát, szállni kész,
Megkönnyebbült végre, vissza se néz.
Hosszú évek fájdalmát sűrítem egy palackba. Majd eldobom, és hagyom, hogy elsodorja a Duna!
Rettenthetetlen lettem!
