Letűnt kor hamvadéka...(Én írtam)

Pusztuló igazság,

Könnyező álmok,

Dacol a rémkép.

Sikít az álnok.

Megbúvó rejtetlen,

Egy más világba áttol,

Mezítelen önön magad,

Álarcokban táncol.

Kerge szabadság,

Daloló füstfelhő,

Záporozik égalja,

Ha virradat eljő.

Görnyedő képzelet,

Szétszaggatott gyönyör,

Siránkozó szélmalmok,

Suhintása könyör.

Eloszló vakság,

Kilyuggatott fehérség,

Feltörnek az érzelmek,

Hogy szívemet felsértsék.

Lehulló rémület,

Rostélyok közt bámul,

Elernyedő izmokkal,

Száját tátva ámul.

Megrekedt harag,

Csiholom, hogy égjen,

Gyűlölhetnélek,

De mi értelme így élnem?

Megtorpanó szelídség,

Fegyelem az úr,

Hánykódnak a hullámok,

Sötétlő, s azúr.

Szétőlfútt vadságtól,
Üvölt a zokszó,
Barbár tetem fölött,
Kering a holló.

Madár szárnya verdes,
Eszeveszett kapkod,
Deres pihék fedik,
Megfagyott, de csapkod.

Fennhéjázó héják,
Dicsmámorból leesnek,
S tépőfogas keselyűk,
A prédákra lesnek.

Didergő születés,
Megrészegült halál,
Pestis pusztít mindenütt,
De élőt már nem talál.

Túlértékelt kegyelem,

Tömegsirba lökdös,

Elkárhozó végakarat,

Halál szele bökdös.

Zokogó sírkövek,
Nyughatatlan holtak,
S a kacarászó koponyák,
Kik egykor élők voltak.

Féligszítt pipa füstöl,
A négy égtájhoz száll,
Füstkarikák képében,
Perzselt földön jár.

Lobogó eső oltja,
A tüzet csitítja, s óvja,
Az elfakuló éjszakára,
Zord szavait kirója.

Sértett viszálytól nedves,

Az elázó víztükör,

Hisz, régi dicsfényünk,

Már nem úgy tündököl.

Glória...(Én Írtam)

Glóriát viselek,

Vér csorog rajta,

Sár patakzik belőle,

Szégyen alkotja.

Glóriát hordok,

Aranyosan villogót,

Skarlátost, és sötétlőt,

Embervértől csillogót.

Glóriát kaptam,

Átkozottat, áldottat,

Árulásból születőt,

Hívő szívet átszúrtat.

Glóriát tartok,

Nyakam körül billog,

Vérem önti, rádermed,

Vöröslően csillog.

Glóriát képzelek

Szeretteim tartják,

Szíven döföm őket,

S lelkemet eladják.

Glóriát könyörgök,

Feketét, érceset, hogy,

Magam lássam benne,

Nem érdemlek ékeket.

Glóriát adatik,

A mennyei messzeség,

Hajam véres, sárral mosom,
Hisz távol a segítség.

Furcsa az emberi természet. Amíg valaki él, addig nem törődnek vele, vagy megszólják. De ha haldoklik vagy ha meghalt, egyszerre tudomást vesznek róla és dicsérni kezdik. A halál egy időre glóriát von a legszegényebb ember feje köré is. A halálával sok ember eléri azt, amit az élet sohase adott meg neki.

Halandó csók... (Én írtam)

Virágzó jég csücsül az ablakon, 

Hópihe olvad nedvedző ajkamon, 

S belefagy szemembe a könny.

Kicsapódik lelkem, a tükrön pihen, 

Lihegő testem extazisban libeg, 

A fortyogó érintés megdermeszt.

Dacol a szó, így nyög a rémület, 

Elragad a mámor, gyötrő révület,

S megérted hallgatásom.

Lázong a vér, haldokik a csók,

Halandó nyelv, nem fon több szót,

S mégis ölel vele.

Oda az izgalom, üresség mi kitölt,

Szuszog még halkan, más testet ölt,

S eltorzul arca.

Meghalt szerelme, elvitte a kór,

Elhittem, vagyunk, mi ketten akkor,

Immár vagyunk, van ő, s én.

Fejemben görnyedt álom,

Suttog, reszket, vérző halálom,

Ágyamat nyomja a bánat.

Nyikorog a lélek, sikolt a tél,

Bűnhődő testem hidegtől fél,

Ez a mezítelen terror.

Mert a halandó szerelme csak annyira örök, mint az élete. Egyszer véget ér.