Nézz szembe a múlttal,
Hisz rég követ téged,
S míg megleled véged,
Loholva, sarkadban lesz.
Le nem mosható szégyen,
S ha nem virít az égen,
Attól még magadban hordozod.
Ne keresd a választ,
Előbb tedd fel a nagy kérdést,
Én meghallgatom a kérést,
Mindenki bánatát hordozom,
Szívem cipel minden sértést,
Megtagadva összes érzést,
Mit az évek múlta okozott már.
Megtagadva a szavakat,
Mik ajkamon nyílnak meg,
S másokon kel tőlük heg,
Szíved még nem hajlandó érezni?
Pedig benne véred lassan csorog,
De már csak megszokásból dobog,
Hisz érzéseknek ott nincs helye már.
Gyarló kínok, emberi nyomorúság hada,
Tengerként sodródva lep el, noha,
Fölösleges, mint az út mocskos pora,
Nélkülük mégis az élet oktalan,
S elvenni tőlük olyannyira jogtalan,
Hisz titkon ők magukban őrzik,
Mi önmaguk vesztét okozza majd.
Megkeseredett világ, rejtelme oda már,
Emberi kínok szörnyű, hosszú sora vár,
Kígyózik megvadult folyóként,
Melybe legtöbbjük fájdalmában belefúlt,
Földünk a zsebkendő, s mindenki belefújt,
Majd a galacsint szidva, megcsömörlik az élet,
Az emberi ostobaság majd így ér véget.
Egy új kor határán állunk, a fény mezején,
A megváltásunk bekövetkezése elején,
S ki a megváltás hozója lesz, az nem más,
Mint én magam, de ez nem vitás,
Hisz ha nem jő el a megújulás, hát,
Az ember lesz önmagának pusztítója,
Romboló művüknek igazzá fordítója.
