Búcsúlevél...(Én írtam)

Elméké válok majd idővel, remélem,

Mint egy barát, ki hitt a reményben,

Múltad egy része, csak ez leszek én,

Csak egy megfakult, régi emlékkép,

S akire erőltetett mosollyal gondolsz,

Kinek tette miatt őrjöngve tombolsz,

Ki szeretni próbált, de eltaszíttatott,

A szerelme majdnem elpusztíthatott,

Ha ezt olvasod, én már nem leszek,

Elvéreztek a karomon ejtett sebek,

Csak utoljára hallgass meg kérlek,
Eldobtál, nekem nincs miért élnem,

Te voltál kit soha el nem feledtem,

Múlt leszek, mert jövőd nem lehettem.

A remény olyan mint a vér, amíg áramlik az ereidben addig élsz

Ő a HALÁL...(Én írtam)

Rám köszön halkan, majd némán suttogja a nevemet,

Miközben kezei közt szorongatja a dobogó szívemet,

Arca már csak öreg csont és rothadó, lemálló bőr,

Fogak nélkül mosolyog, karomon végigfut a libabőr,

Bámul engem, tekintete nincs, csak két szemgödör,

Csontos ujja, hol hozzám ér, ott fájdalom gyötör,

Felzabálja a húsomat csontjaimról, akár egy sakál

Mert mindketten tudjuk, ő nem más, mint a HALÁL.

Sötét palástja kígyóként testem köré tekeredik,

Szemem előtt lassan minden homályossá feketedik,

Csókot leheltem mérgező, cafatokban lógó ajkára,

Éreztem, hogy hűs mérge, testemet lassan átjárja,

Hideg karjaival átölelte gyenge, törékeny testem,

Még suttogott valamit, mielőtt karjai közé estem,

Kezében ott lóbálja a hosszú, fekete éles kaszát,

Lehunyom szemeimet majd magával ragad a HALÁL...

"Hívatlan vendég jő, bár észre sem veszed.

Legjobb barátod ő, és hű szerelmesed.

Arctalan király, halk léptű mostoha.

Folyton nyomodban jár, s nem hagy el soha.

Közel jön, túl közel, szomorúan megáll,

Ráförmedsz, nem fut el, mert úgy hívják: HALÁL!"

Nem tudsz megmenteni....(Én írtam)

Látom a karomon a már összeforrt hegeket,

Velük együtt az újra feltépett régi sebeket,

Megvető pillantások, és tekintetek között,

Akár egy összetört roncs, aki már üldözött,

Elmém zavarodott, csuklóm csíkokban rémes,

Kettészelte ezüstös penge, ami nagyon éles,

Éle az én véremtől vörösen ragacsosan véres,

Ki tette ezt velem?Én vagyok a hibázó vétkes,

Szemem az el nem sírt könnyektől homályos,

Tekintetem zavart, és a könnyeimtől opálos,

Pólóm alá rejtem hegeimet, mégis látod őket,

Belém rúgsz te is, mást nem is vártam tőled,

Hegeim feltárulnak, és felszakadnak a sebeim,

Belém mar a fájdalom, óh megnyílnak az ereim,

A sötét rám nehezül, fekete leple betakargat,

Ó, a fájdalom szörnyű terhe annyira sanyargat,

Mielőtt lehunynám szemem karok nyúlnak felém,

Majd valaki, a földre sikongatva rogy le elém,

Kiabálva, fel akar rázni, ez olyan rettenet,

Hiába ráncigál, már nem érzem a testemet...

Ne szégyelld a hegeidet.Egyszerűen azt jelentik erősebb vagy annál, ami megpróbált megbántani.

Anyone would love a girl, with scars?

I think no....

Vörös festmény (Én írtam)

A látásom is már gyenge, lassan ködös,

Ecsetem egy penge, éle már rézvörös,

Képet festettem csuklómra, ami rögös,

Hosszú csíkokat, minek színe vérvörös,

Életem végigment az úton, mi egy körös,

De valahogy nem sajnálom, ez különös.

Csíkok borítják végig a karomat,

Színek százai lepik el a balomat,

Lassan dúdolom szomorú dalomat,

Senki nem érti a kegyetlen bajomat,

Ölembe ejtem a zsibbadó tagomat,

Vörösre festem a felkelő napomat.

Nem azért vágunk eret, hogy meghaljunk, hanem azért, hogy éljünk.

Talán...De nem...(Én írtam)

Talán tudod, az én nevemet,

De nem ismered a történetem,

Talán látod, ahogy nevetek,

De nem tudod történelmem,

Talán észreveszed a vágásokat,

De nem is látod az én hegeimet,

Talán még hallod is kiáltásomat,

De nem látod felvágott ereimet,

Talán érted még a beszédemet,

De nem fogod fel hallgatásom,

Talán rajtam hagyod pecsétedet,

De nem látod a haldoklásom.

Mindenkinek vannak hegei, amikről nem beszélnek.Nekem nem csak a szívemen, hanem a testemen is vannak.

Hegek...(Én írtam)

Szörnyű titkokat hordotok a vállamon,

Bánatom könnyei összegyűlnek államon,

Anyai kézként simítják végig az arcomat,

Amíg én bámulom csuklómon a karcokat,

Nem véreznek, már összeforrtak sebeim,

De karomon virítanak neonként a hegeim,

Könnyeim potyognak, mint egykor vérem,

Felizzott egy szó, amit a bőrömbe véstem,

Összetörtem, rám nehezedő súly túl nehéz,

Nem tudom elhinni, megtörtént ez az egész.

A könny a fájdalom néma nyelve.

Fáj...(Én írtam)

Könnyekbe öltem a végtelen bánatom,

Megrogyott alattam gyenge támaszom,

A fájdalom leránt lábamról le a földre,

Nem figyelek csak a kísértő csöndre,

A gyász lassan kúszik fel a lábamon,

S tekeredve tovább mászik hátamon,

Egyedül a szenvedés leple betakargat,

Míg belül a fájdalom terhe sanyargat,

Összetörtem a változások súlya alatt,

És lelkemben reménytelenség maradt,

Ha csuklómon végighúzom kardomat,

S könnyeim ezrei áztatják el arcomat,

Már nem bírom a rám nehezedő terhet,

Ezért vérrel írom majd alá ezt a verset.

Belül zokogva ordít a szív, kívül mosolyra húzódik az ajak.

Tükörkép...(Én írtam)

A tükörből idegen arc bámul vissza rám,

Egy mosolygós, vidám, aprócska lány,

Nagyokat pislogva velem együtt mozdul,

Rám bámul, mikor én, ő is oldalra fordul,

Kezét felemelve, lassan de némán integet,

Mosollyal viszonozom, s nézem ikremet,

Felé nyújtom karomat, és összeér kezünk,

Egymást nézve, tükörben felcsillan szemünk,

Tükör szilánkjaival együtt, darabokra esünk,

Bólintva a másiknak, majd semmivé leszünk.

Nevettek rajtam, mert más vagyok. Én nevetek rajtatok, mert mind egyformák vagytok.

Tegnapba várt holnap...(Én írtam)

Hogy ki vagyok én, egy megfejtetlen kérdés,

Valakinek egy tegnapba hazudott néma érzés,

Másnak, egy holnapba fulladt szörnyű ígéret,

Vagy kíntól sajgó elméből kiszakított ítélet,

Egy bomba, egy tegnapba időzített robbanás,

Talán egy pontosan ütemezett szív dobbanás,

Néha egy szellemként itt ragadt lélekfoszlány,

Én nem vagyok más, csak egy egyszerű lány,

Szemeimmel jövőbe tekintve a múltban élek,

Tagadva a tegnapot, egy holnapot váró lélek,

Egy érzelmi katasztrófa, egy hatalmas vétek,

A múltban ragadva, én csak a jövőtől félek,

A forgó homokórában egy porszem vagyok,

Előttem peregnek jövőbeli percek, s napok,

A holnapba várva a tegnapot, élem az életem,

Hogy elfeledd, ki vagyok megöltél, mégis létezem.

A jövő azoké, akik hisznek az álmaikban. De mi van, ha én nem hiszek?

Halál(m)od....(Én írtam)

Láttam egy álmot, s nem álmodom újra,

Mert hozzád kötve leláncolt a múltba,

Táncoltál előttem lassan, lélektelenül,

S forogtál körbe némán, élettelenül,

Sápadtnak tűntél a fekete ruhádban,

Mintha elbuktál volna haláltusádban,

S hajad mögötted kócosan lebegett,

Óh, talán még sötétebb is lehetett,

Barna szemeid a semmibe meredtek,

S belőlük vérvörös könnyek eredtek,

Porcelán arcodon véres foltot hagytak,

És lepottyanva téged körülölelve fagytak,

Egyedül táncoltál ott, a sötét üres szobában,

Felkavarva képeket közös árnyunk porában,

Magányba burkolózva, összetörten, holtan,

Szörnyű volt nézni, s tudni, hogy ott voltam

Majd lágy keringőbe kezdtél a némasággal,

Mikor pörögtél összeolvadtál az éjszakával,

Fölriadtam s láttam: holtan fekszel mellettem,

Te, kinek az életét álmomban elvettem.

Felébredtem reggel, könnyes szemekkel, és tudtam: Újra Veled álmodtam...

Szívtelen...(Én írtam)

Széttép és belűről éget ez a szenvedés,

Mondanám mennyire fáj a megvetés,

De suttogásomat elnyeli a világunk zaja,

Semmibe veszik el lelkem néma sóhaja,

Láttam szemedben mennyire kegyetlen,

És szívemet találtam szorító kezedben.

Éreztem dobbanása, hogy szűnik meg,

Szorító kezeid közt felhasadt örök heg,

Utolsó lüktetésekor kezed is megremeg,

Ujjaidnak forró vörös lángja megperzsel,

Magányodat nem űzi el kegyetlen tetted,

Halálommal válladra vetted ezt a terhet,

Egyre lassul, s végleg megszűnik dobogni,

Összetörtél, ezért holtan kezdek zokogni,

Elillanó pillanatok repkednek körülöttünk,

Emlékét árnyunknak hagyjuk mögöttünk.

Magányodat elűzni többé már nem tudod,
Megkövült szívemre hideg ujjaid szorítod.



Ha kitéphetném a szívemet, hogy többé ne érezzek, néha megtenném...

Miért ő kell...?(Én írtam)

Sarkamban lihegve loholó ördöggel,

Arcomat célzó, kőkemény öklökkel,

Futva rádöbbenek életem értelmére,

S örök esküt teszek az ő védelmére,

A sáros glóriámat szeretteim tartják,

Miközben szemem könnyek marják,

Miért nem rohansz az én karjaimba,

Nem hozol megnyugvást napjaimba,

Látom, hogy mást ölelsz át helyettem,

Ó, ezt az érzést miért nem feledtem?

Fáj rád nézni, mert tudom másé vagy,

De a fájdalom, s a kísértés olyan nagy,

Mondd én miért nem vagyok jó neked,

Ó, nem én voltam mindig kedves veled,

Miért őt akarod, csak összetöri a szíved,

Én nem vagyok jó, mint te hűséges híved,

Boldogságot adnék, s végtelen szerelmet,

Az ellenünk vétkezőknek végül kegyelmet,

Ó, mondd én miért nem vagyok jó neked,

Én vagyok ki téged, életénél jobban szeret.

"Arcomat eltakarom ne lásd, hogy könnyes a szemem ha más ölel át..."

Hagyj megvakulni...(Én írtam)

Mióta elhagytalak te arcodat látom mindenkiben,

De a te tiszta lelkedet nem találom meg senkiben,

A te hangodat hallom minden apró, néma zajban,

Azóta álmomban neved kiáltom lassú lírai dalban,

Minden egyes alkalommal csak közelebb érezlek,

Szemeim el nem sírt könnyektől mindig véreznek,

Remélem már begyógyult, általam okozott sebed,

És csak attól rettegek, hogy nélkülem jobb neked,

Nem akarom látni, hogy már továbbléptél rajtunk,

Hogy elfeledted az érzést mikor találkozott ajkunk,

Ó, inkább hagyj megvakulni, s vágd ki szemeimet,

Nem akarlak látni, és feltépni összeforrt sebeimet,

Mi ez az érzés, miért nem feledlek?Ezt nem értem,

Üldözöl emlékeddel, s szívemben bánatodat érzem,

Meg tudsz bocsátani, és második esélyt kaphatnék,

Nem érdemellek, neked csak szenvedést adhatnék,

Visszaesnék karjaid közé, ha újra látnálak, ó igen,

De ezzel ismét csak ártanék neked, én úgy hiszem,

Ó, inkább hagyj megvakulni, s vágd ki szemeimet,

Nem akarlak látni, és feltépni összeforrt sebeimet.

"Néha el kell engednünk azt aki fontos nekünk, az ő érdekében, hogy boldog lehessen"

Szenvedj!...(Én írtam)

Az örökké valóság olyan, mint a tenger,

Ha nem vigyázol vele nagyon hamar elnyel,

Csillog előtted, tudod van de végét nem látod,

Egymagad állsz és csak halálod pillanatát várod,

Tudod életednek egyszer vége, nem tudni mikor,

A véget várva arcodon hatalmas, rejtélyes vigyor,

Lépni akarsz, de félsz, búcsút inteni a csillagoknak,

De közben magányos fájdalmaid sem csillapodnak,

Félsz, a Napot és Holdat többé már nem láthatod,

Talán van még remény, hogy saját utadat járhatod,

Nincs erőd, sem bátorságod hozzá, hogy megtedd,

Túl erős az ösztön ami életben maradásodhoz kellet,

Egyedül vagy, magányosan, de túl régóta szenvedsz,

Már eleged van, ugrani akarsz, s félsz is, de engedsz,
Elkéstél, már túl késő, nincs ki visszatartson, sose volt,
Akiket szerettél halált hoztál rá.Ki átölelhetne az már holt,
Megtetted első lépést, másodikat is, egy lökés és vége,
Azt hiszed majd felszabadulsz, s utolér végre a béke,
Nem tudod megtenni, s felcsillan egy halvány remény,
Lehetsz valaki, lehet társad, lehet életed.Ez lehet enyém?
Rád fájdalom vár, halál kíséri utad, hogy sorsod teljesítsd,
Sorsod, hogy megleld a helyed, hagyd el majd csendesítsd,
Várj amíg eljön az időd, addig szenvedj, ahogy meg van írva,
Mert a te utad színes!Vérvörös könnyekkel van telesírva.

"Mielőtt feladnád, gondold végig, hogy idáig, miért tartottál ki."

Emlékeztek milyen volt?...(Én írtam)

Emlékeztek milyen is volt még régen?

Mikor hógolyókat gyúrtunk kint télen,

Amikor nem tudtuk milyen lesz felnőni,

Akkor még nem volt gondunk felhőnyi,

Anyu cipőit felvettük, befontuk hajunk,

Ha leszóltak mondtuk nagyok vagyunk,

Ha fájt valamink, sírhattunk még bátran,

Szappan buborékokat fújtunk a kádban,

Nem tört össze szívünk, tudtunk nevetni,

Mindenkit bátran, szüntelen csak szeretni,

Mind bolondok voltunk, fel akartunk nőni,

Pletykázni halkan sok titkos terveket szőni,

Emlékeztek milyen jó volt gyereknek lenni?

Mindent csak a mi akaratunk szerint tenni.

"A legnagyobb hiba amit egy gyerek elkövethet, ha túl korán akar felnőni."

Vártam...(Én írtam)

Vártam a szépet és vártam a jót,

Nem kaptam mást, csak sok rossz szót,

Vártam, hogy szívem újra dobogjon,

Vártam, hogy a világ újra forogjon,

Szerelmet kértem, de csalódást kaptam,

Szívem meghasadt és én nem akartam,

Darabokra törve egyenként hullt porba,

Lassú koppanással értek földet sorban,

A rossz nem múlandó, követ téged,

És soha többé nem vet ennek véget,

Várom a jót és ha eljön nem engedem,

Ölelem őt, de a fájdalmat nem feledem.

Lehet kívülről erősnek látszom, de belül sokszor voltam összetörve.

Vihar...(Én írtam)

Halál sikoly zúg a hideg szélbe,

Mennydörgés csap fel az égbe,

A síró fellegeket kettéhasítja,

Összetört szíveket szétszakítja,

Villám a sötétben, földbe csap,

Nagyot robbanva lángra kap,

Eső cseppek oltják égő tüzét,

S elpárologtatják forró dühét,

Érzelmek vihara tombol fent,

S a tüzet az eső fojtja el lent,

Egy keserű kiáltás semmiből,

S szívem fájdult meg ennyitől,

Érzem összerogyva megtörök,

A vihar tombolva mennydörög,

Fehérre színez eget feketéből,

Egy lélek kilép sajgó testéből,

Villám szárnyán fellegbe repül,

S odafent lassan álomba merül.

Ha minden könnyed elsírtad, s fájdalmad nem szűnik, egy gyógyír van hát: simogasson a halál!

Elsüllyedtünk...(Én írtam)

Kezed gyengéden enyém köré simul,

Ajkad szenvedéllyel enyém után nyúl,

Szívünk pontosan egy ütemre dobol,

A fejünkben érzelmek vihara tombol,

Ajkunkban feszülve összeforr testünk,

A szerelem hatalmas tengerébe estünk,

Nem partra úszunk, hanem le a mélybe,

Elmerülve csak mi ketten lent a sötétbe,

Megfulladunk a másik édes ajkai nélkül,

S a tengerünk csak egyre jobban mélyül,

Cirógatva sodor minket tova egy hullám,

Szerelmünk forrva kitört akár egy vulkán,

Elsüllyedtünk ketten lent a sötét mélyben,

S fent találkozunk majd ragyogó fényben.

"Megszeretni valakit egy perc is elég, de elfeledni őt egy élet is kevés!"

Miért nem mondtam el...?(Én írtam)

Hallottam egy hangot, gazdája már holt,

Csak egy rettegő utolsó halálsikoly volt,

Egy lány torkából jött, ki olyan mint én,

Fájdalmai között ott az a bizonyos fény,

Hangja halkul, sikolyhoz is oly gyenge,

Torkát vágta ezüstösen csillogó penge,

Egy kedves, fiatal, barna hajú, kislány,

Tengerkék szeméből kihuny az a villám,

Vörös ajkai már többé nem beszélnek,

Senki nem érzi melegét kihűlt kezének,

Szeméből egy utolsó könny kicsordul,

Kés a földre esve hangosan csikordul,

Tegnap azt mondtad nekem: szeretlek,

Ma egy sötét gödör mélyére temetlek,

Holnap rájövök mit jelentettél nekem,

Érzem hiányod, már nem vagy velem,

A sötétben te voltál ragyogó Napom,

A csendben te voltál csicsergő dalom,

Múltban a jövő,  halálban élet voltál,

Szívembe mindig boldogságot hoztál,

Soha nem mondtam neked, és bánom,

Ébredéskor kívánom csak rossz álom,

És te itt vagy nekem, de mégsem velem,

Magam előtt látlak ha lehunyom szemem,

Látom mosolyodat, és karcsú alakodat,

Fejed felett bálozó apró kis angyalokat,

Látok szemedben boldogságot, s életet,

És velem a szabadságot nagyon élvezed,

Hosszú barna hajadat lobogni a szélben,

Ha felébredek testedet mi úszik a vérben,

És most már csak az ürességet érzem,

Miért nem mondtam el neked, nem értem,

Az én életem nélküled, mit sem ér már,

Egyedül itt nem maradok, követlek hát.

Egy halk reccsenés, csak ennyi volt csupán,

Egy szív összetört a kegyetlen szavak után,

Hazugság volt minden amit fejéhez vágott,

Elrohanva onnan még válaszra sem várt ott,

A lány összetört, mert más karjába kergette,
Pedig ő a fiút mindig is önmagáért szerette,

A fiú tudta, hogy tévedett, de túl büszke volt,
Nem is sejtette még, hogy kedvese már holt,
A lány nélküle már, nem akart tovább élni,
Összetört szívétől, sem akart tovább félni,
Azonnal rohant a temetőbe, mikor megtudta,
Éjfélkor könnyét szerelme friss sírjára hullatta,

Megzörrentek a sötét fák susogtak remegve,
A lány szavait mondták suttogva rezegve;
Ne sírj drága, kérlek miattam ne sírjál,
Már nem fáj többé, hogy akkor eldobtál,
Már nem fáj semmi, végre megnyugodtam,
Csak az bánt, hogy neked nem mondhattam,

De tudd meg, te vagy kit sosem felejtettem,
A múltad leszek, mert jövőd nem lehettem,
Örökké itt leszek, és soha el nem feledlek,
Ha már te nem is, én még most is szeretlek,
Elsuhant a lágy szellő, s csend borult a tájra,
A fiú keservesen zokogva borult rá a fejfára.

'Mikor elveszítesz valakit, akkor jössz csak rá, hogy mennyit is jelent neked valójában'

Van ami megmarad...(Én írtam)

A fény megtörik, s továbbhalad,

A folyó lassul, de ki nem apad,

A Nap lenyugszik, de újra feljő,

S mindig visszatér a fekete felhő.,

Az idő csendes, de újra szél kél,

A szív megnyugszik, de mindig fél,

A madár lezuhan, de szárnyra kap,

Véget ér a béke, s felébred a vad.

A sötét elmúlik, s eljön a fény,

Valami kezdődik, messze a vég,

A vérzés megáll, és majd elapad,

A seb begyógyul, a heg megmarad.

Az élet hosszú, de egyszer véget ér,

A fájdalom szüntelen, s ott a vér,

Álomba ringatni magad nem szabad,

Ha egy szív összetörik, úgy marad.

Néha olyan jó lenne újból gyereknek lenni... ha lehorzsolod a térded, az nem fáj annyira, mint ha összetörik a szíved.

Hiányzol...(Én írtam)

"Úgy érzem nem tudok lélegezni,

És így már nem is tudok létezni,

Mert fuldoklom a hiányodban,

Mindig te érintésed hiányoltam,

Sokszor hosszú órákat késtél,

És mikor azon az ajtón kiléptél,

Végleg összetört minden álmom,

Most miért kell ennyire fáznom?

Összetört szívem súlya túl nehéz,

Hiányzik ajkad mi engem becéz,

Reszketek, mert belül megfagytam,

Széttépted lelkem, és meghaltam,

Fáj, ez oly nehéz de nem sírhatok,

Nincsen senkim kiben bízhatok,

Csak szerelmünk és te voltál nekem,

Úgy fáj, hogy már nem vagy velem"

"Magány: amikor azok az emberek akiket szeretsz boldogok nélküled is"

Szeress..(Én írtam)

Vörös könny cseppent festékként ingemre,

Szívemet földre dobtad, összetört örökre,

Fellegekbe emeltél, és leejtettél a magasból,

Ó mondd, hányszor löksz még el magadtól!

Szeress engem is úgy, ahogy őt szeretted,

Mert tudom, hogy őt soha nem felejtetted,

Úgy ölelj át, ahogyan őt is karjaidba zártad,
Mert mostanában amit látok, az csak árnyad,

Mit jelentesz nekem?Nyisd ki szemed és lásd!
Szeress, úgy mint még azelőtt soha senki mást,
Vagy talán el kellene, hogy engedjelek végleg?
Szeress vagy ezt fogom tenni nem számít ha vérzek!

"Nem vagyok én Tolvai Reni, hogy hagyjalak menni!"

Lebegő rém...(Én írtam)

Sötét, hideg, elhagyott házban,

Egy gyertya ég halvány lánggal,

Kis melegséget áraszt magából,

Fénye nem jut ki sötét házából,

Szép a kellemes kis tárgy békéje,

S előlép csendben a ház sötétje,

Zaklatottan pillant a lángba,

Szeméből süt gonoszság vágya,

Csak közeledik hozzá nesztelelen,

Fehér karját felé nyújtja hirtelen,

Ujja a lángba ér, s arca eltorzul,

S a tűzben egy kéz ökölbe szorul,

Gyenge fényének vége, megszűnik,

Egy fekete ajak mosolyra húzódik,

Lebegő rémként eltűnik rejtekére,

Elégedetten tekint utolsó vércseppére.

Kialudt gyertya, kihunyt élet...(Én írtam)

Gyengén pislákoló gyertya a sötétben,

Tüze nem ragyog már úgy, mint régen,

Fénye csak gyengül, hamarosan kialszik,

Vele együtt egy fájó szív megnyugszik,

Pár pillanat; nemsoká eljő a sötétség,

Akkor véget ér minden fájó keserűség,

Messzeségben szél támad hirtelen,

Nem áll meg, közeledik csendesen,

Majd a lánggal keringőbe kezdenek,

Egymás ajkára halálos csókot lehelnek,

A gyenge fény beolvad a sötétbe,

S a fájó szív lüktetésének vége,

Ott fekszik a lány a hideg kövön,

Karcsú teste elnyúlik a földön,

Olyan mintha békésen aludna,

Pedig a halál karjaiban ringatja,

Teltek hosszú percek, s órák,

Mire szülei az ajtót rányitották,

Ott feküdt a lány jéghideg arccal,

Befejezte küzdelmét a harccal,

Édesanyja sírva könyörgött,

Meghalt, szíve darabokra törött,

Kislánya holtsápadt arcát simogatta,

Kihűlt jéghideg kis kezét szorítgatta,

Nem volt benne erő kihűlt teljesen,

Csuklójából vér ömlött szüntelen,

Mellette a penge, mit vére áztatott,

Vége a lánynak, kit a sors hánytatott.

Haragszom...(Én írtam)

Haragszom a Napra,

Mert cirógatja arcod,

Haragszom a kínra,

Mert ő segíti harcod,

Haragszom a rosszra,

Mert sokak megtették,

Haragszom a jóra,

Mert tőlem elvették,

Haragszom a Holdra,

Mert fénye helyettem ölel,

Haragszom a párnádra,

Mert az éj rajta ringat el,

Haragszom a földre,

Mert róla tépsz virágot,

Haragszom az életre,

Mert összetört világom.

Engedj el végleg....(Én írtam)

Felemelt fejjel haladok tovább,

Nem érdekelsz te, többé már,

Könnyeket sem hullajtok utánad,

Befoghatnád végre a nagy pofádat,

Miért nem hagysz engem békén?

Miért akadsz rám a világ végén?

Miért nem engeded el kezem?

Nem érted?Nincs jövőm veled!

Nem akarok többé veled lenni,
Engedj el és hagyj végre elmenni,

Tánc...(Én írtam)

Két test ugyanakkor mozdul,

Fiú és lány egyszerre fordul,

A két láb pontosan ér földet,

Fiú a lányt szabályosan pörget,

A két szív ugyanakkor dobban,

Fiú és lány egyszerre dobbant,

Két szem elveszik egymásban,

Fiú és lány egymás karjában.

HalÁlom...(Én írtam)

Csak te rád várván,

Örök álmot aluszván,

Értem el végzetem,

Itt ér véget életem,

Ráborulva sírkövemre,

Nézek nyughelyemre,

Zokogva szüntelen,

Fájdalmam végtelen,

Könnyeket hullajtva,

A perzselő pokolba,

Karmazsin könnyek,

Szememből jönnek,

Végigfolynak arcomon,

Fájdalommal harcolok,

Lehajtom utoljára fejem,
Álomra hunyom szemem.

Éjfél... (Én írtam)

Vörös könnyek marják arcom,

Soha nem ér véget harcom,

Sötét vérem csepeg porba,
Hamarosan éjfélt üt az óra,
Szenvedésem akkor ér véget,
Szívem fájdalma belülről éget,
Pár másodperc, mindjárt vége,
Lelkem repülni fog fel az égbe,
Éjfélt üt az óra, majd megáll,
Utolsó sikoly, s a fájdalom elszáll,
Élettelen testem sikítva rogy földre,
Megváltott lelkem beolvad a ködbe.

"Mielőtt feladnád, gondold végig, hogy idáig miért tartottál ki..."

Csak egy emlékkép (Én írtam)

Remélem, emlékké válok majd idővel,

Mint kislány kiért küzdöttél gőzerővel,

Múltad egy része, csak ez leszek én:

Csak egy szép megfakult emlékkép,

Kire mosolyogva gondolsz majd vissza,

Kinek a föld vérvörös könnyét issza,

Tudd meg te voltál kit sosem felejtettem,

Múlt leszek, mert a jövőd nem lehettem...

"Azt hittem nem képes szeretni senkit.Tévedtem.Csak engem nem tudott."

A téli csoda (Én írtam)

A fehér hó mindenkit elvakít,

A csillogó jég mindent elborít,

A titkos, tiszta, fagyos erdőben,

Biztonságban vagyok ölelésében,

Átfagyott ajkaimat csókkal fűti,

Vágyam égő tűzét a hideg hűti,

Rózsaszirmokat hint ránk az ég,

Fentről hull alá kristályként a jég.

"Aki azt mondja a napsütés hoz boldogságot még nem csókolózott esőben(avagy hóesésben)!"

Karjaidban meghalni...(Én írtam)

Karjaidban csendben meghalni,

Örök álmot látva békésen aludni,

Elhervadni mint gyenge virág,

Körül sír engem, a holt világ,

Majd szemem lassan lehunyom,

Utoljára  te arcodat bámulom,

Mint madár ki messze égbe száll,

Szívem lelassul és végleg megáll.

Színes vers...(Én írtam)

Fekete ruhát öltöttem magamra,

Fekete masnit kötöttem hajamba,

Fekete fájdalom lakik szívemben,

Fekete vér csordogál testemben,

Vörös rózsát tettem kezedbe,

Vörös álarcot vettem fejemre,

Vörös könnyem úszik vízen,

Vörös tűzben izzik szívem,

Sötét párnára hajtom fejem,

Sötét álomra hunyom szemem,

Sötét fényben csillog testem,

Sötét üres, semmibe estem,

Fehér szellő borzolja hajam,

Fehér fényben látom magam,

Fehér lelkem száll tova,

Fehér úton, de hova?

Ha meghalok...(Én írtam)

Mielőtt elmegyek, nézz mélyen szemembe,

Mielőtt távozom, vésd fényét eszedbe,

Mielőtt végleg lehunynám a szemem,

Fogd meg még egyszer utoljára kezem,

Mikor utolsó csókot leheled ajkamra,

Gondolj a sok együtt töltött pillanatra,

Mikor kezem kicsúszik a kezedből,

És egy könny kicsordul szemedből,

Lépj hátrább halott, kihűlt testemtől,

De ne ijedj majd meg elvesztésemtől,

Ezt tedd meg értem, keservesen kérem,

Mindig melletted leszek örökké, ígérem.

Anyunak sok szeretettel... (Én írtam)

Édesanyám, ki életet adtál nekem,

Te, ki mindig együtt örültél velem,

Éjjelenként ha féltem, velem voltál,

Napkeltéig figyeltél és átkaroltál,

Te arcodat láttam meg elsőnek,

Szemedben fényét kitartó erődnek,

Te voltál ki megvédett a széltől is,

És ezt teszed értem még most is,

Mikor sírtam elkaptad a könnyeimet,

És nyugtató órákon át öleltél engemet,

Téged akarlak mostantól örökké ölelni,

Karjaidból nem akarok többé felkelni,

Mikor fáztam lelked terítetted rám,

Mindez te voltál drága édesanyám,

Érted tettem meg első lépésemet,

Érted feláldoznám az egész életemet,

Nevelgettél, biztattál és támogattál,

Mikor beteg voltam ápolgattál,

Nem szoktam sokat mondani néked,

Tudd meg;én nagyon szeretlek téged,

Utaimat egyengetted előttem,

És szépen lassan felnőttem,

Felneveltél, velem voltál, visszasírom,

És ezt a verset most neked írom,

Szeretném ha büszke lennél rám,

És arra, hogy te vagy az anyukám,

Azt kívánom tölts el több ezer jó napot,

És kívánok neked Nagyon Boldog Születésnapot.

Vége...(Én írtam)

Szívem marja szörnyű bánat,

Reméltem még megtalállak,

De elgyengült már a testem,

És a hideg semmibe estem,

Zuhantam egyedül a mélybe,

A hatalmas sötét ürességbe,
Tudom nem kellene félnem,
Nem is kéne tovább élnem,
Elnyom hirtelen mint álom,
Békés és csöndes lesz, halálom.

Gondolj rám mikor...(Én írtam)

Gondolj majd rám, ha már nem leszek,

Ha már többé levegőt nem veszek,

És szemeimmel nem látom a világot,

Ültess síromra egy gyönyörű virágot.

Gondolj majd rám, ha magányos vagy,

Ha nem lesz más ki cserbenhagy,

És arra, hogy többé nem hallod hangom,

Olyan, mint porban fekvő ifjúságom.

Gondolj majd rám, mikor elfeledsz,

És nem lesz más, kit összeszedsz,

Ez nem jelenti, hogy nem leszek veled,

Örökké élni fogok az emlékeidben.

Hol az én helyem..?(Én írtam)

A világ túl gonosz és sötét nekem,

Nem találom benne az én helyem.

Mindenhol csak fájdalom ér,

Mitől ereimben megfagy a vér.

Lelkem sehol sem nyugodhat,

Körülöttem a világ össze is omolhat.

Csak sodor magával az ár,

Talán valahol rám is boldogság vár.

Megfagyott világ... (Én írtam)

Némán bámulok ki a jeges ablakon,

Nézem a világot mely számomra megfagyott.

Nem hallok semmi zajt,

Csak az esőcseppek keltette morajt,

Nem látok mást, csak a havas tájat,

Mi ellepi a haldokló bokrokat és fákat.

Az élet jelét már nem észlelem,

Itt már nincsen élő csak élettelen.

A szennyezett földből nem nő több virág,

Körülölel engem a megfagyott világ.

Nem tudjátok...(Én írtam)

Ez olyan fájdalom mit nem érthet meg senki,

Lehet, hogy én nem is mondhatom ki.

De attól még nekem is ugyanúgy fájhat,

Ez bennem is súlyos nyomot hagyhat.

Nem értitek min megyek keresztül,

Ez az élet nemsoká végleg elsötétül.

És ez lesz az én történetem befejezése?

Egy összetört lány néma pityergése.

Fáj...(Én írtam)

Az igaz fájdalom nem az mitől könnyes a szemem,

Hanem az amit magamban tartok titkon, csendesen.

Nem tudom, hogy lesz tovább, ez már félelem,

Azért, hogy minden jól legyen, odaadnám az életem.

Könnycseppek gurulnak végig arcomon,

Szívembe egy vágyat, egy reményt karcolok.

Egy reményt arra, hogy minden olyan legyen mint volt,

Mert a szívemen lett egy hatalmas, sötét, üres folt.

Az ajtót bámulom s várom, hogy valami jó jön be rajta,

Nincs ott semmi csak a keserűség mi lelkemet marja.

Mennem kell...(Én írtam)

Mennem kellene.

Mielőtt elveszítem a józan eszem,

És egy nagyon rossz dolgot teszek.

És ennek az órának több jelentősége lenne, 

Mint korábban valaha.

Mennem kellene.

Mielőtt még gyengébb lesz az önuralmam,

És elveszítem minden hatalmam.

És ebben a percben nagyobb bűnbe esnék,

Mint korábban valaha.

Mennem kellene

Mielőtt teljesen elhagy a tisztességem,

És olyan történne amit nem szabad megtennem.

És abban a pillanatban nehezebb lenne visszalépni,

Mint korábban valaha.

Amikor...(Én írtam)

Amikor minden közös kép láttán, könnybe lábad a szemed,
Gondolj csak arra, hogy mit tett veled.
Amikor a mosolya még előtted lebeg,
Zárd ki a gondolatot, és rázd meg a fejed.
Amikor eszedbe jutnak a szép pillanatok,
Csak mondogasd magadnak; te ezt nem akarod.
Amikor észreveszed, hogy már nincs veled,
Akkor jössz rá, hogy mindennél jobban szereted.