Te vagy...(Én írtam)

Te vagy az ereimben lüktető vér,

Egy hajnali órán átmetszett ér,

Ki a sötétből suttogva félőn kér,

Ahogy ablakomra száll le a dér.

Te vagy az égnek ragyogó csillaga,

Vérem levegőben terjengő fémszaga,

Nappalokban fuldokló sötét éjszaka,

Ahogy váltakozik érzéseim évszaka.

Te vagy a jégvirág az éji ablakon,

Megtorpanó könnyek vörös ajkakon,

Neked szóló levél hófehér paplanon,

És a szép föld, mi úgy marad parlagon.

Te vagy a sikoly egy késői órán,

Én dacos szemű egyetlen rózsám,

Szívemben a tornádó, elsöprő orkán,

De ne fordulj el, ha reád néz orcám.

Te vagy az éjjeli álom szemeim ölén,

Átlátok én a hajnal mohó ködén,

Immár senki nem áll közéd s közém,

De ne riogass, s lopózz mögém.

Te vagy, ki karjában békésen alszom,

A naplemente után lebukó alkony,

Nem engedlek, inkább testem haljon,

S ha ez az ára, hát szívem valljon.

Enyém minden perc, és óra, amíg téged nézhetlek.

Sebzett szív...(Én írtam)

Fájó szív sebeire gyógyír nincsen,

Ki kitart mellettem, senkim sincsen.

Igaznak hazudott, légüres szavak,

Semmibe vesző, távolodó alak.

Kit annak hittél, mi s ki nem volt,

Élőnek mutatott, de nem voltál holt.

Elfordult, amint más szavát hallta,

Megkövült szíved törmelékét hagyva.

Nem szól többé, némasággá lett,

S neked mindörökké fáj, amit tett.

Most itt van újra, de mégis másként,

S nem érti azt, mit szívem átélt.

Bámul, nem beszél, hozzád soha,

Nem látja már, hogy szívemen moha,

Nem hallja, hogy nem szólsz már,

Tudja ott vagy, de meg nem vár.

Szemembe sem néz, többé nem,

Pedig nem hibáztam, most én nem.

Hallja nehézkés légzésem, elfordul,

Lelkem kapuja csukódik, nyikordul.

Mellkasom szorít, tüdőm lüktet,

Bántasz, kínzol, nem elég az ütleg.

Bezárul a világ, felemészt a sötét,

Agyvelő csapódik, fejemben a sörét.

Élővé tettél, s most elvetted életem,

Hittem megmentesz, de te lettél végzetem.

A Halott szűz...(Én írtam)

Csönd telepszik a szobára,

És minden sötét sarkára,

Hová már fény sem jut el,

Békét lélek ott nem lel.

S ott fekszik a földön ő is,

Mozdulatlan, szívében kőris,

Önön kezével vert oda tövist,

Lyukat ütött mellkasába.

Csorog a vér, habzik lassan,

Parkettán kopog, kínzóan halkan,

Szertefolyik, ahogy ernyed a test,

Elő szövetből, vörös képet fest.

Arcán könnyek, száján mosoly,

Életben többé már nem fogoly,

De ott marad a felhasított artéria,

Elvérzik a lány, micsoda tragédia.

Pengét ragadt, s rántott rajta,

Többé nem volt az a félős fajta,

Bugyogott a vére, a padlóra került,

Rángatózott kicsit, s holtan elterült.

Üvöltött kínjában, kaparta a falat,

Vér borította be a meggyötört agyat,

Sikoltásra nyílt a fulldokló garat,

Ezért vert szívébe tűztől izzó vasat.

Hantom őre... (Én írtam)

Mi lenne, ha nem lennék?

Megnyugvást, s békét lelnél?

De nem volna több közös emlék.

Mit tennél, ha meghalnék?

Madárszárnyon égbe kelnék,

Holtan ugyan kinek kellnék?

Mondd, értem könnyed hullna?

A rideg arcon lecsordulna,

Szíved pedig nyikordulna?

Lenne oly, ki eltemetne?

S olyan is ki elfeledne,

Emlékemet elengedve.

Hoznál-e vértől ázott virágot?

Bírnád-e nélkülem eme világot?

Kitépnéd-e szívemből utolsó szilánkot?

Holtnak suttogott ígérő titkok,

Hervadásnak indult ígéretek itt-ott,

De a kimondott szót felbontani tiltott.

Lenne-e sírom, vigyáznád-e?

Ha kiáltanék, kiásnál-e?

Beszélj, számíthatok-e rád, te?

Te leszel ki hantom őrzi majd?

Ki kriptámon majd fejet hajt?

Mondd meg rózsa lesz-e rajt?

Megígérted, nem hagysz el soha,

S én ezt elhittem neked, noha,

Kősíromat díszíti zöldellő moha.

S kinek szava nem igaz,

Síromon nyugszik, mit felver a gaz,

Nyughatatlan lelkem az.

"Szereteted most, akár a frissen parázsló tűz, mégis kihűlt, mint az élettelen test hamvadéka."