Elmém rabja...(Én írtam)

Tömör testnek börtönének fogja,

Az elme bódító magányának rabja,

Ki odabent életfogytig tengeti létét,

Haláláig epedve várja élete végét.

Sínylődő testnek minden hörgése,

Vértől ragacsos csontok zörgése,

Mellyel sötétlő koponyád zúzom,

Szét, hogy aztán agyvelőt húzzon,

Alkonyi hajnalon a felkelő fényre,

Szivárványt rajzoljon kékellő égre.

Vért könnyező szemgödör, telve,

Alvadt cseppektől, szilánkokra verve.

Betört koponyának hasadása mentén,

Kínok között, fájdalomból lettél.

Bezúzott orrüregben, odabent feltépett,

Szétszakadt erekből, vérömlés fellépett.

Dobhártyád vöröslő váladéka lüktet,

Véred lobogtatva, vak vagy és süket.

Szétrepedt agyvelő koponyádra ragad,

Vérben forgó szemed örökké fennakad.

Két ellenséges király táboroz
Emberben, fűben: a Jó és a Rossz.
És hol a Rossz erősebb haddal áll,
Az élet hervad - tort ül a Halál.

Halott volt...(Én írtam)

Habzik, akár vér az ajkán,

Mi kimondatlan marad aztán,

S könny folyik le rideg arcán,

Elbukott a hosszú harcán,

Mit mindörökké érted vívott.

Mikor hófehér kezedre szárad,

A hős vérével kevert bánat,

Halálos bosszú lelkedbe árad,

Így borul rá sötét árnyad,

Mely a tetem fölé görnyed.

Hamar elillan mind a zűr,

S felbukkan a sikoltó űr,

Mit kesergő szív már nem tűr,

Mert lelket összezúzva gyűr,

A testet égető kínszenvedés.

Pirosan növő vérvörös folt,

S szemedből már könnyet olt,

Öledben fekszik, rideg a holt,

Mert igazából halott, halott volt,

Kit nem voltál kész elengedni.

"Senki nem kérte az életet, de ha már így adódott, élsz vele?"