Hol jársz..? (Én írtam)

Hol vagy kisöcsém?

Te gyönge lélek,

Szellemed itt maradt,

Én csak ettől félek.

Hol szunnyadsz kincsem?

Fejed mire hajtod?

Anyaméhből kivetve,

Kardod, hogy tartod?

Hol kószálsz, te drága?

Mondd, épp merre jársz!

Bújócskázol talán,

S éppen reám vársz?

Hol vagy te álom?

Mit csinálsz éppen?

Tán sárkányt eregetsz,

Az üvöltő szélben?

Hol hallhatom hangod?

Angyali éneked,

Hozzám mit szólnál, s

Mondanál énnekem?

Hol sírsz kedvesem?

Mi riasztott meg?

Feléd nyújtom kezem,

Bátran fogd csak meg!

Hol jársz te áldott?

Miért nem vagy velem?

Te nem létezhettél,

S tán átkozod nevem.

Hol lehetsz gyermek?

Kit eltaszajtottak,

Ki előtt ösvények,

Soha nem nyílottak.

Hol találok rád?

Véremnek vére,

Itt lehetnél velem,

Mondd, mit nem ér-e!

Hol leszünk együtt?

Miképp lehettünk volna,

Lehet még életünk?

Mely összepasszolna?

Hol kóborolsz?

Ideje hazatérned!

Szerető otthonodba,

Tőlem nincs mit félned!

Hová mentél?

Miért kellett menned?

Távol éntőlem,

Egyedül lenned?

Hol ver szíved?

Ó, megszűnt dobolni,

Mely ütemére kezdett,

Sajátom dobogni.

Hol járhatsz most?

Merre lehetsz?

Nem ismerhettél,

S ezért elfeledsz!

"Olyan természetesnek vesszük az életet. Pedig a nekünk jutott lét másnak meg sem adatott."

Szuletés...(Én írtam)

Kínban, vérben megszületni,

Bizonytalan cseperedni,

A lelket ütlegelve élni,

Sötétbe bújva, a másnaptól félni.

Megérkezni, csupaszon s egyedül,

De tested elsorvad, elgyengül,

S már születésed előtt leépülsz,

Fénytelen üregben elrévülsz.

Ordít a gyermek, visszavágy a méhbe,

El e világról, életét nem kérte,

Sírdogál szegényke, mozdulni kéne,

Összetörni magam, úgy lenne vége.

Bűnben születtünk, véres fejjel,

Angyali glóriával, átkos anyatejjel,

Hogy magunkba szívjuk a létet,

Magunkhoz kössük az eredő vétket.

Kevésnek lenni, oly gyakori érzet,

Sosem leszünk jók, ez a nagy végzet!

Így minek küzdeni? Élni a mát, 

Magányban kérlelni, mormolni imát.

Hát ne szülj! A világ egy gaz hely,

Ki ide születik, nyugtot nem lel,

Mert elsorvad az élet, mielőtt felsírnál,

Többet bántanak, mint mit kibírnál.

Lelke szól, ha sír a gyermek,

Hallod is, hogy tovarebben,

Kopogtat a testen belül,

Szökni nem tud, így elnehezül.

Kifosztott kincsesládák, ezek vagyunk,

Mi lesz, mit hagyatékul hagyunk?

Önérzetünk, büszke tartásunk tova,

Még utaznánk tovább, de nincs már hova.

Lelkünk után, a test is sorvadni látszik,

Szavainkkal is, csak a szél játszik.

Így sikolyunk elhal, nem hallják,

Az ősi tudást ezáltal, többé nem vallják.

Pihenj meg, szunnyadj még!

Válaszaid meglelted már olyan rég,

S inkább hagyd, hogy elmerülj,

Lassan, mély álomba szenderülj.

"A születés és a halál versenyében az eredmény eldöntetlen, de mindenki vesztes."

Érts meg...(Én írtam)

Miért nincs megértés,

Ha hallgat a szó?

Hol marad az érzés,

Ha nekem nem jó.

Életét nem én adtam,

De nem is venném el,

Felé sem haladtam,

Így, ő se keressen fel.

Gyerek nem vagyok,

Így elvárják mosolyom,

Amit viszont nem adok,

Lecsap rám ostorom.

Ördög lettem én,

Az angyalok mögött,

Tűzben égek rég,

Ítéletek között.

Megjátszani nem fogom,

Hisz színlelt a kedvelés,

Így csattanjon a pofon,

Számomra nem kedvtelés.

Hát verj csak! Ütlegelj!

Attól semmi sem változik,

Ezzel tovább löksz, így ügyelj!

Ha szitkokat köp, s átkozik.

Fordulj ellenem, tagadj ki!

Még azt is vállalom,

Nevezz meg, s legyek aki,

Én inkább rád hagyom.

Bánt? Kövezz meg érte!

Kimondom, nem szeretem!

Nem én voltam, ki a világra kérte!

Társaságát nem keresem.

Hát maradj magadnak,

Égi páholyon ülve,

Látom már, kik hol maradnak,

Lábad előtt csücsülve.

De egyszer, a Nap felragyog,

S ha világosan láttok,

Mikor szavatok már felhantol,

Rájöttök hol álltok!

Akkor az óra már estére jár,

Rég szunnyadok én is,

Felkeltésről szó sincs már,

S nincs többé mégis.

Nyílik az ajtó, várod belépek rajta,

Öregségedben csak ő látogat rég,

S a bánat, mely szívedet marja,

Élvezd! Ő kellett, s nem én!

"A kitaszított szenved a magánytól.Aki maga választotta a magányt, néha az is"

Siralom...(Én írtam)

Sír a szellő,

Zokog egymaga,

Az ősz jöttével,

Oda szívem tavasza.

Kesereg a szó,

Lelkem elsorvad,

S mire hazatérnél,

Szerelmem elporlad.

Ringat a tenger,

Csapkodó hullámja,

Hervadozó szívem,

Kihűlt hullája.

Kacagó rémület,

Elnyeli az ész szavát,

S a szem hiába keres,

A láng nem leli magát.

Némán kér a gyász,

Virágot sírjára,

De nem lel fülekre,

Tékozló imája.

Meg-megáll a szív,

Megpihen zöreje,

Kitárul elméje,

S bezárul födele.

Reszket a lélegzet,

Elhallgat óhaja

Óvatosan lüktetve,

Megtorpan sóhaja.

Tajtékzik a düh,

Karjába nem zárhat,

Evilágon többé,

Reám nem várhat.

A majdnem halál semmit nem változtat meg!

Galád...(Én Írtam)

Bordáim közt reszket a hideg,

Vacogok tőle, ráz az ideg,

Szemem viszket, nem törlöm meg,

Ezért könnyel, le nem mosom.

Harsog az ész, galád szitok,

Mellyel újra csak viszályt szítok,

Én viselem terhét, könnyed súlyát,

Mert más vétkes nem létezik.

Nem hallod szavam, erről én tehetek,

Bár szóltam én, de igaz nem lehetek,

Szívemen seb, minden tetted után,

Lelkemen lyuk, mert nem figyeltél rám.

Itt hagytál magamra, véresen, fázva,

Elhagyástól rémülten, áldásra várva,

De nevess csak, hisz nem te vésztél el,

S mint megmentő, órák után te tűntél fel.

De kacagj csak magadnak, én nem nevetek,

Bizalommal többé, feléd nem lehetek,

Az elsuhanó arcok közt lel rám a család,

Mint tulajdon véremben, hisz nem vagyok galád.

Vacogok, de csak ülök itt, a padon,

S nézem a firkákat a maszatos falon,

Elmélkedek, miért aggasztod fejem,

Megtehetném, s mégis foglalkozok veled.

Pereg az idő, a percek is múlnak,

Egy órája várok, utánam nem nyúlnak,

Várok valamire, bármire mi felém jön,

Egy sóhajra, egy hangra mely tovaköszön.

Hittem szavadnak, s most itt köhögök,

Így hatottak rám a vádló közönyök,

De akaratod előtt behódolok újra,

Hogy ne legyen bú, mely szívedet fúrja.

Vannak sóhajok, melyeket jobb visszafojtani.

Bámulok...(Én írtam)

Csak bámulok a Napba,

Melegét arcomon érzem,

De fényét, nem látom én.

Sistergő pupillám kitágul,

Elréved a messzeségbe,

Eltéved a fény mezején.

Csak bámulok a Holdba,

Hidegét arcomon érzem,

De fényét, nem látom én.

Lelkem magányos farkasa,

Keservesen nyüszít,

Egymaga, a hegy tetején.

Csak bámulok a csillagba,

Sóhaját arcomon érzem,

De fényét, nem látom én,

Egy cigicsikket szívok,

Letüdőzöm mélyen,

Kátrány pihenjen gyökerén.

Csak bámulok a Földbe,

Arcomon semmit nem érzek,

S színét, nem látom én.

Talpam alatt ropog,

A szilánkos szikla,

S fogyni kész a oxigén.