Undorító...(Én írtam)

Szolgalélek, homályba vész,

Ki se látsz, hát hová mész?

Nincs megértés, semmi ész,

Hangot nem ad, csupán néz.

Magad vagy a bús magány,

Senkit nem érdeklő talány,

Fölötted áll, s lenéz talán,

Hamis szava, mi ragad haján.

Jöjj, s hazudj még élet,

Mit nem élsz te, édeset,

Szánalmasan keress ékeket,

És virrassz át egyedül éjeket.

Undorodj az alja néptől,

Táplálkozzál eredményből,

Ne nézz tükörbe arcod gödrétől,

Megriadnál csatornának szülöttjétől.

Hazudj szerelmet, undorító,

Mi fantáziát felülmúló,

De igazságot nem borító,

Hogy te vagy a nagy hódító.

Mondd, hogy ez volt ott és itt,

Megsértődsz, ha mondom csitt,

S érdekel ez, el ne hidd,

Nem hisszük el, s legyen kvitt.

Fehérnép, vagy fehér bálna,

Ki rábámul a nagyvilágra,

Ki miért született napvilágra?

Mert Spárta dobná hegyaljára.

"Mert életért könyörög a haldokló, s a halhatatlan halálért fohászkodik."

Áldozz...(Én írtam)

Feszíts ki az ég keresztboltozatára, 

Áldozatul mutass be atyánk oltárára, 

Vérem csakis az Ő nevében ontsd, 

Béklyókkal telt lelkem, általa rontsd.

Mert még a szentek teste is ragad, 

Áldott kezekre mind vérbűn tapad, 

Könyör változott át gyönyörré nekik,

Megégett testeket, foszló hollók eszik.

Mert hitetlent gyilkolnak a hit nevében,

Ártatlanok ők nagy uruk szemében,

S átkos a vér mely kezükre szárad,

Bűntelenek ők, mikor halál szele árad.


Korbácsolj, s feszíts meg hitemért,
Mert olyanom nincs, eretnek lettem én,
Papok szemében, pusztuljak hát élve,
Sikoltsak nagyot, a máglyán égve.


Mert hitetlent hord hátán a föld,
S képzelt szavakra azt vallod, öld,
S nem számítanak, megvető gusztusok
Beteg elméd miatt, én nem pusztulok!

"A vallás akkor jött létre, amikor az első csaló találkozott az első ostobával."

Tengeralj...(Én írtam)

Ezer vihar sodorjon magával,

Millió vízcsepp húzzon le karjával, 

Végtelen tengerek mélye áhítson, 

Szemem lehunyom, méhe ámítson.

Ezer könnyem tengert táplálja,
Megtalál odalent milliók hálája,
Ahogy gaz hurkot csavar, a hínár,
Nyakam körül, mélybe hí' már.

Ezrek sírja legyen hantom, 

Tengeraljon, fejem hajtom, 

Majd alga szője sötét leplem,

Mocsár foglya legyen lelkem.

Milliók könnye sirasson majd, 

De virágom így nem lesz rajt, 

Mert gyásztemetőm a Tengeralj, 

Sós arcom, hol fejet hajt.

"Mély levegőt vettem, és hagytam, hogy az édes elkeseredés betöltse a lelkem."

Elmúlás...(Én írtam)

Tátongó égbolt, zajongó üresség,

Halkan susogja emlékeit az üde ég,

Titkokat suttog, de harsogó még,

Elmúlt az élet, hosszasan, rég.

Elsuhanó valóságnak rémüres árnya,

El nem hált nászom, bevetetlen ágya,

Magzatom gyönyöre testemet áldja, 

Reám ragad lelke, s tetstetlen átka. 

Vérző szemfedőm eső nyaldossa,

Zuhogó könnye elmém mardossa,

Szemgödröm törli, tisztára mossa.

Egy homálytól nedves tükörkép, 

Bámuló lélekkel, egymagam ülök én,

Kifolyt szemekkel siratok, tűrök még.

"Álmom gondolat-galaxisokban csavarog, bolyong titokban. Keresve a világ hűtlen fiát, a rég elveszett harmóniát."

Ellentétek...(Én írtam)

Színek nélküli szivárvány,

Ahogy vak szemekkel nézlek,

Így nem látom arcodat,

Bűntől roskadó képed.

Önön szavát hallá a siket,

Mikor a távolba tátogsz,

Tékozló testet öltve,

Önmagadhoz károgsz.

Mert szeme világát veszté,
Ki egykor látott még,
Mások miatt vezekelve,
Fényt nem látott rég.

Így kitől hangja fosztatott,

Az sikolt legtisztább,

De szavát nem hallá világ,

Mely érdemelte leginkább.

Mert társra vágyik az,

Ki magányban fulldokol,

 A rokkantak szavával,

Másokért futkosol.

Ölelés annak szomja,

Ki érintésrért eped,

Tapintatlan szónokol,

Hallá szíve reped.

Így teljes a teljetlen,

S így egész a fél,

Ha érzékek nélkül a sánta,

Hosszú útról hazatér.

Vannak emberek, akik többet érnek el, és vannak, akik kevesebbet. Akikre emlékezni fognak és akimre nem...

Mozdulj...(Én írtam)

Megtelő sírgödrök,

Elfúló sírógörcsök,

Égő hullaházak körül,

Csak egy van ki vigad, örül.

Fellegekkel játszva félsz,

Egyre inkább zuhanva élsz,

Mélybe könnyen lebukhatsz,

Repüljél, vagy lezuhansz!

Sodródhatsz, vagy ellenúszhatsz,

Hullámhanttól el is bújhatsz,

De hínársírba így lesüppedsz,

Ússz már, vagy elsüllyedsz!

Tárd ki szárnyad, hiába tört,

Repülhetsz még, miért vagy letört?

Úszhatsz is ha úgy kívánod,

Ha szép tollaid kivágod.

Csapkodj! Mozdulj! Éledj már!

Ha így folytatod, meghalsz oly kár,

De szíved leránt, cserben hagy,

Mert legbelül már halott vagy.

Holdanya...(Én írtam)

Nézz föl az égre,

Mert érted ragyog,

Sötétlő homályában,

Ezt reád hagyom,

Magzatom magzata,

Véremnek fémszaga.

Nézz föl az égre,

Mert reád vigyáz,

Az éjjeli Hold,

Melytől hideg kiráz,

S te ne félj tőle,

Mert én fénylek őbelőle.

Nézz föl az égre,

Mert téged vezet,

Hajnalnak hajnalán,

Ő érted eped,

Mert véréből vagy vére,

S én vagyok ki meghal érte.

Nézz föl az égre,

Mert onnan nézek le rád,

Pusztuló fénykörből,

Vigyázok én reád,

Fellegekből követlek ám,

Így életedet bízzad rám.

Ember...(Én írtam)

Vérrel festem meg arcát,

Nyakát szomjúsággal rajzolom,

Kínnal vonom be ajkát,

Igéző szemét könnyekkel alkotom.

Harcoló vásznon küzdelem,

Ahogy bőrébe fájdalmat fűzök,

Fülét sikolyokkal tűzdelem,

Majd hajába szenvedést tűzök.

Orrát halál szagával mázolom,

Rothadás bűzével hintem,

Lábát szögekből ácsolom,

Örökös sántaságra intem.

Szempilláit vasból öntöm,

Hogy később őket rozsda egye,

Testét belül kénnel töltöm,

Csontja legyen nádszál hegye.

Koponyáját tűzzel vájom,

Kalapáccsal megdarálom,

Szemöldökét gézzel várom,

Mérges íze le ne málljon.

Szemgödre már savban ázik,

Nyelvét szitkokkal átkozom,

Foga vacog, vértől fázik,
Életét kínnal álmodom.

Ha kialszik a fény, és túl sötét van meglátni az utad, kövesd a szíved. A szeretet olyan fény, amelyet senki nem tud kioltani.

Revolver...(Én írtam)

Szikla élet, dermedt lélek,

Páncélos valóság,

Vasbőr alatt rejlő adósság,

Szárnyra kapó szabadság,

Meg nem értett zavartság,

Mert fogolynak születtem.

Kívántam, és kiálltam,

Rideg acél börtönöm,

Bent kísértő ördögöm,

Fémlemezből lyuggattak,

Puskaporral nyugtattak,

Mert fogolynak születtem.

Bűnből élek, vért nem félek,

Légnek szárnyán szállok,

Halál mellett én kiállok,

Baljós ármány, itt jövök én,

Szabadulok, így halok én,

Mert fogolynak születtem.

Ha nem lennék, is ez lennék,

Feloldozás oltára,

Bűntényeknek országa,

Centrális cella rabsága,

Forgó démon fogsága,

Mert fogolynak születtem.

Ez vagyok én, sikoltó vég,

Kívánom, hogy szállhassak,

Levegőben játszhassak,

Mert sikoltok én hangosat,

Elfojtom a hangokat,

Mert egy fegyver foglyának születtem.

Magzat...(Én írtam)

Bűn szült világra,

Oszló vérből fakadt sarjam,

Mi kiontatott, ama hajnal,

Mikor derengő sikoly zengett,

Torokban, feltörve rengett,

Ég és föld között, zabolátlan,

Meghasadt alatta.

Más magasló égbe vágyik,

Míg én földért fohászom, mely,

Talpam alatt szilánkossá zúzódott,

Amint eredő bűn fölött bőröm húzódott.

Ahogy becstelen helyen zengett sóhaj,

S fertőzött vérben, fakadt oly nagy baj,

Magom nászágya volt.

Átkozott magzat kínja,

A sötétlő méhben holtakért kiált,

Bent lobogó vére skarlátja zihált,

Szenvedély bűne őt is megcsalá,

S szívének dobbanása lassan de elhalá,

Ahogy ördög ivadéka megfogan,

Pokolnak égő fekhelyén.

Bűnből sarjadó esszencia,

Pusztulásnak átkos magja,

Utódja s vérző sarja,

Életből fakad, de halál táplálja,

Fohászkodik, el nem hangzik imája,

Mert jogtalan született e földre,

Pokolnak fattya bűnből érkezett.

Megvetendő, pusztítandó,

Eme, kötélnek lágy ölén függ,

De nyaka nem törik, hiába csügg,

Mert élteti a halál, így új létre kél,

Lelke bent rothad, retteg, s nem fél,

Mert vérengző vére jövőt teremt,

Ha horizont fénykörét áttöré a Hold.

Na persze, a piszkos tettek nem olyanok voltak, mint a kosz. A víz nem mosta le őket a testről.

Tükör...(Én írtam)

Torzítok és fordítanak,

Reám nézel torzítalak,

Rossz oldalról bámulsz reám,

Közeledve árulsz el, lány,

Mert kétkedve érkeztél.

Önmagad látod, de mégsem,

Mert fullódzol a mélyben,

Hová becsvágyad taszít,

Ha rossz oldalam széthasít,

Így tükörképed megvakít.

Engem nézve, magad keresed,

S önérzetem temeted,

Felém nyújtod kezedet,

Mely rossz oldalról kakaskodik,

Szilánkokba kapaszkodik.

Mást mutatok, mit magad látsz,

Lelked sötét, s fehért játssz,

Mert rossz oldalról nézel belém,

Nem látod azt, mit látok én,

Belül rohadsz, így mit sem ér.

Véres torkod átkokat köp,

Engem gyaláz, lángokat lök,

Képet formál, s elreped,

Testem hullik, elnyeled,

S jó oldalam elfeled.

Mi választjuk meg az utunkat. Az erényeink és a tetteink határozzák meg kik vagyunk.

Lelketlen...(Én írtam)

Csúfos tettek,

Mik lelket ettek,

Gyarló vétek,

Tüdő remeg, szívből félek,

Érzés nélkül halva kélek.

Szolgalélek,

Lelketlenül, én nem élek,

Láthatatlan,

De nem érdeke táplálni,

Csak fájó testet használni.

Víz vagyok,

Mellyel szomját oltaná,

Egy pohár,

S csak testem foghatá,

Mert lelkem nem látá.

Halott élő,

Fájdalmam meg nem hatott,

Így lettem én élő halott,

Új létre kelék,

Menthetetlenül halék.

Táncoló báb,

Egy lelketlen árny,

Így forgok én lelketlen,

Sérült testem fektetem,

Égő lelkem temetem.

Ne bántsd...(Én írtam)

Ne bántsd a varjút,

Még ha bőrödbe is váj,

Nem akarja ő, mondja is kár,

De szava búsan cseng, bár,

Ellene a világ, nyugta nincs már.

Ne bántsd a hollót,

Még ha meg is csíp tán,

Élelmet nem lel, míg jő a nyár,

Azt lakmároz, mi ott lóg a fán,

Rothadó testet, ki bűnt nem bán.

Ne bántsd a fecskét,

Még visszajő egyszer,

Szárnya hiába tőr el,

Vergődve, de égbe lő fel,

Visszatér ha tavasz jő el.

Ne bántsd a rigót,

Hisz az bűntelen él,

Ember fiától retteg, fél,

Vad rejteke, oltalma; lég,

Meglátod; de elröppent rég.

S ne bánts engem,

Bár szárnyaim letörtek,

Én nem csípek, de lelőnek,

Félbűnösen megölnek,

Jelöletlen elfödnek.