Kettősség hordozója... (Én írtam)

Én vagyok a fény,

Ragyogó égi lény,

Egy angyali tünemény,

Titkok hordozója, én,

Mégis halált hozó rém.

Az ki sosem habozik,

Kiben sötétség lakozik,

Magamban hordom síromig,

Míg e kettősség lelkemben elporlik.

Én vagyok a lágy szellő,

Mi messze sodorja lelkem porát,

Hadd lássák ők, eme csodát,

Viszi a szél lelkem nyomát,

Viruljon élet hamvaim okán.

Én vagyok a gyász,

S én vagyok a zordó,

Kettősséget magamban hordó,

Béke követe, s a vért kiontó.

Magamban hordom a mennyet,

Megtagadva minden szennyet,

Mi lelkem sötétjén bugyog,

Akár a fekete szurok,

Mert a Pokol is bennem tanyázik,

Titkon szívemre vadászik,

Menny s pokol egymással csatázik.

Égi hírnök vagyok,

Ki ördöggel cimborál,

Bennem él, e csalfa vak világ,

S én vagyok, ki sarját világra szülte,

Ki másvilággal titkos nászat ülte.

Elkárhozó lelkem segítségért kiált,

De erő belőlem mind elszállt,

S nem maradt más egyéb, mint,

Idebenn Menny s Pokol,

Viaskodva egymással, engem okol.

A káosz óceánjában ragyog testem,

Lelkem sötétjéből, a fenybe estem,

Kitaszított a Pokol, megtagadott a Menny,

Kitagadtak az élők, nem fogadnak be a holtak,

Pedig szavaim mind értük szóltak.

Hisz én vagyok az,

Élet, s a Halál egyben,

Megtestesülve a szürkületben.

Én vagyok az elő,

S bennem él a halál,

Mindez életemén ível át.

Én vagyok a vétkező,

S a szent is egyben,

Bent megférnek ők ketten

Csendben idebent bennem.

Mert bűnt hordok testemben,

S feloldozást kezemben.

Ki holtak közt az Élő,

S élők közt a Holt,

 Felhők közt ragyogó fényességes Hold,

A Mennyben raboskodó démon,

S egy Pokolra került angyal.

Sötét tűzben ég testem sötétben,

De a fényességet én lobbantom lángra.

Én vagyok, ki nem illik sehová,

Hisz egyszerre vagyok túl jó a rosszra,

S mégsem elég jó, rossz a jóra.

Nem tartozom így sehová, hisz,

Én a fény, s a sötét követe vagyok,

A béke hírnöke, áldás hordozója,

S a rossz hír hozója,

Ki a Halál kapuját őrzi,

S a Mennyek rejtekét,

Titkon a sötétben;

Imádkozok egy új életért.

Ki vagyok én...?

Ki vagyok én?

Ha más ajkán szólnak szavaim,

Hol vagytok angyalaim?

Még itt vannak a bajaim,

S hová tűntem én?

Már nem rám vetül rivaldafény,

Pedig én vagyok ki alatta áll,

Kinek szava messze száll,

Mégsem hallja senki már.

Ki vagyok én?

Ha más veszi át helyemet?

Mégis rajta látom sebemet,

Hordja már minden hegemet,

Hová tűntem, hová értem?

Ezt a rejtélyt, én nem értem,

Lehullott már minden vértem,

S ellopta már összes vérem.

Ki vagyok én, s hová tartok?

Ha már véget érnek a harcok,

S nem néznek rám már az arcok,

Őt nézik ki én vagyok,

Kimondja, mit magam után hagyok,

S ezt nem látják a vakok,

Hogy ő nem én vagyok,

De akkor ki vagyok én?

Hová tartok?

Mikor nincs más, csak a bajok,

S ahogy telnek a napok,

Egy báb lejt helyettem táncot,

Hiába tépem le az összes láncot,

Vagy oltom ki a meleg lángot,

Ki ott áll helyembe lépett,

De benne nem az én tüzem égett,

Életemnek ő vetett véget.

Hát mondd meg, ki vagyok én?

A sorsunk kiszámíthatatlan. Sosem tudhatod biztosan, hogy ki vagy valójában. Bármelyik pillanatban fenekestül felfordulhat az életed.

Felejts...(Én írtam)

Lökj a mélybe,

Sötétségbe,

Fojtsál vérbe,

Merengésbe,

Száműzz végbe,

Könyörgésbe,

Zárjál jégbe,

Tévelygésbe,

Lőj a légbe,

Képzelgésbe,

Jelenségbe,

Ürességbe,

Meríts vízbe,

Hidegségbe,

Taszíts szépbe,

Feledésbe.

Hívogató... (Én írtam)

Egy hívószó,

Dallama légies, kígyózó,

Ritmusa lágy, bimbódzó,

Felcsendül, majd meg-megáll,

Mint a lélek, mi föl, messze száll,

De nem röppen az fel ugyan,

Mert egyenest pokolra zuhan,

Egy suttogás,

Á, nem volt az csak szél suhogás,

Csak távolról szűrődő huhogás,

Ismét szól, majd elhallgat,

A lassú szó, mely elhalhat,

S vár rá, míg elaltat,

Mert a figyelem is ellankad,

Egy morgás,

Torokból feltörő rontás,

Vagy szívedben a kongás,

Kiráz a hideg, csak a szél fúj,

Halkan közelít, bőröd alá búj,

Ismeretlen érzés, ez valami új,

Egy kiáltás,

Hiába, oda minden kilátás,

Most már nincs meghátrálás,

Vér habzik a torokban,

Gyöngyöző mely elporlad,

Test vergődik mocsokban,

S halálsikoly nyomokban,

Egy lélegzet,

Az utolsó, s mit kést élezget,

Elvesz, s újjá nem éleszthet,

Mérgezett csók ég ajkán,

Lassú könnycsepp folyik arcán,

Melyet bosszú és fájdalom szült a világra,
Ő nem más, mint a pokol egy hervadó virága...

A szépség csak a bőr felszínéig tart, a mocsok viszont csontig hatol...

Disztópia...(Versenyre írt mű)

Hulláktól bűzlő tengerek vérrel mossák a partokat,

Ezerszámra látni az élettelen, elgyötört arcokat,

Emberek ölik egymást, mindennapi harcokban,

Rothadó tetemek hevernek, hatalmas halmokban.

Szétdrogozott fiatalok és óvodás gyermekek,

Kokaintól beszívva, vágják fel az ereket,

Szüleiknek hajtogatják; Ez majd beheged,

Mintha őket érdekelné vagy bárki egyebet.

Csak az idősek suttogása tör át a csatazajon,

Kérdezgetik egymástól; mivé lett a régi hon?

Rapunzel is hajából kötelet már bitófára fon,

S a harc maga után ismét csak új harcot von.

Hirdetik a terroristák; Minek élni, ember?

Ha nemsokára, majd úgyis meghalsz egyszer,

Az iskolákban már nem tanítják mi az a vegyszer,

A gyerekek azt tanulják, hogyan lő egy fegyver.

Civilek tömik egymás koponyáját golyós fémekkel,

Csak ölik egymást halomra hasmetsző késekkel,

Vigadnak az öngyilkosok, savat isznak mérgekkel,
Kívánják; jött volna a világvége, korábban évekkel.

A gyermekek az utcán, kuncsorognak éhesen,

Belülről rohadva, lassan pusztulnak el véresen,

A szülők nem létező istent szidnak, de mind tévesen,

Nem látják ők, hogy a bűnös a tükörben ténfereg.

Halálsoron a bűnözők, várják a kegyelemdöfést,

Meg sem kísérelik, az életüket mentő szökést,

Inkább örömmel várják a szívükbe hatoló lövést,

Holtan is jobb nekik, mint nézni a féktelen ölést.

Majd letarolnak mindent, a harcba induló sereggel,

A hullaházak is megtelnek embertetemekkel,

Vérben úsznak már a mezők, elborítva fejekkel,

Rég elválva testüktől, rideg arcuk tele sebekkel.

Felégetnek mindent, halálsikoly a nyomokban,
Tűzben égő tetemek, sikolyok a torkukban,
A méreg mit lenyeltek, kavarog a gyomrukban,
Mérgező gáz terjeng, légcsövükben, orrukban.

Alkoholba menekülnek, fulladoznak a piától,
Füst száll mindenhonnan, csak nem a pipákból,

Visszasírják remegve, tanulnának a hibákból,

Ébren álmodnak az emberek; a régi jó világról.

"A sötétségből van kiút....de valóban ki akarsz jutni a fényre?"