Halál(m)od....(Én írtam)

Láttam egy álmot, s nem álmodom újra,

Mert hozzád kötve leláncolt a múltba,

Táncoltál előttem lassan, lélektelenül,

S forogtál körbe némán, élettelenül,

Sápadtnak tűntél a fekete ruhádban,

Mintha elbuktál volna haláltusádban,

S hajad mögötted kócosan lebegett,

Óh, talán még sötétebb is lehetett,

Barna szemeid a semmibe meredtek,

S belőlük vérvörös könnyek eredtek,

Porcelán arcodon véres foltot hagytak,

És lepottyanva téged körülölelve fagytak,

Egyedül táncoltál ott, a sötét üres szobában,

Felkavarva képeket közös árnyunk porában,

Magányba burkolózva, összetörten, holtan,

Szörnyű volt nézni, s tudni, hogy ott voltam

Majd lágy keringőbe kezdtél a némasággal,

Mikor pörögtél összeolvadtál az éjszakával,

Fölriadtam s láttam: holtan fekszel mellettem,

Te, kinek az életét álmomban elvettem.

Felébredtem reggel, könnyes szemekkel, és tudtam: Újra Veled álmodtam...

Szívtelen...(Én írtam)

Széttép és belűről éget ez a szenvedés,

Mondanám mennyire fáj a megvetés,

De suttogásomat elnyeli a világunk zaja,

Semmibe veszik el lelkem néma sóhaja,

Láttam szemedben mennyire kegyetlen,

És szívemet találtam szorító kezedben.

Éreztem dobbanása, hogy szűnik meg,

Szorító kezeid közt felhasadt örök heg,

Utolsó lüktetésekor kezed is megremeg,

Ujjaidnak forró vörös lángja megperzsel,

Magányodat nem űzi el kegyetlen tetted,

Halálommal válladra vetted ezt a terhet,

Egyre lassul, s végleg megszűnik dobogni,

Összetörtél, ezért holtan kezdek zokogni,

Elillanó pillanatok repkednek körülöttünk,

Emlékét árnyunknak hagyjuk mögöttünk.

Magányodat elűzni többé már nem tudod,
Megkövült szívemre hideg ujjaid szorítod.



Ha kitéphetném a szívemet, hogy többé ne érezzek, néha megtenném...