Hegek...(Én írtam)

Szörnyű titkokat hordotok a vállamon,

Bánatom könnyei összegyűlnek államon,

Anyai kézként simítják végig az arcomat,

Amíg én bámulom csuklómon a karcokat,

Nem véreznek, már összeforrtak sebeim,

De karomon virítanak neonként a hegeim,

Könnyeim potyognak, mint egykor vérem,

Felizzott egy szó, amit a bőrömbe véstem,

Összetörtem, rám nehezedő súly túl nehéz,

Nem tudom elhinni, megtörtént ez az egész.

A könny a fájdalom néma nyelve.

Fáj...(Én írtam)

Könnyekbe öltem a végtelen bánatom,

Megrogyott alattam gyenge támaszom,

A fájdalom leránt lábamról le a földre,

Nem figyelek csak a kísértő csöndre,

A gyász lassan kúszik fel a lábamon,

S tekeredve tovább mászik hátamon,

Egyedül a szenvedés leple betakargat,

Míg belül a fájdalom terhe sanyargat,

Összetörtem a változások súlya alatt,

És lelkemben reménytelenség maradt,

Ha csuklómon végighúzom kardomat,

S könnyeim ezrei áztatják el arcomat,

Már nem bírom a rám nehezedő terhet,

Ezért vérrel írom majd alá ezt a verset.

Belül zokogva ordít a szív, kívül mosolyra húzódik az ajak.

Tükörkép...(Én írtam)

A tükörből idegen arc bámul vissza rám,

Egy mosolygós, vidám, aprócska lány,

Nagyokat pislogva velem együtt mozdul,

Rám bámul, mikor én, ő is oldalra fordul,

Kezét felemelve, lassan de némán integet,

Mosollyal viszonozom, s nézem ikremet,

Felé nyújtom karomat, és összeér kezünk,

Egymást nézve, tükörben felcsillan szemünk,

Tükör szilánkjaival együtt, darabokra esünk,

Bólintva a másiknak, majd semmivé leszünk.

Nevettek rajtam, mert más vagyok. Én nevetek rajtatok, mert mind egyformák vagytok.

Tegnapba várt holnap...(Én írtam)

Hogy ki vagyok én, egy megfejtetlen kérdés,

Valakinek egy tegnapba hazudott néma érzés,

Másnak, egy holnapba fulladt szörnyű ígéret,

Vagy kíntól sajgó elméből kiszakított ítélet,

Egy bomba, egy tegnapba időzített robbanás,

Talán egy pontosan ütemezett szív dobbanás,

Néha egy szellemként itt ragadt lélekfoszlány,

Én nem vagyok más, csak egy egyszerű lány,

Szemeimmel jövőbe tekintve a múltban élek,

Tagadva a tegnapot, egy holnapot váró lélek,

Egy érzelmi katasztrófa, egy hatalmas vétek,

A múltban ragadva, én csak a jövőtől félek,

A forgó homokórában egy porszem vagyok,

Előttem peregnek jövőbeli percek, s napok,

A holnapba várva a tegnapot, élem az életem,

Hogy elfeledd, ki vagyok megöltél, mégis létezem.

A jövő azoké, akik hisznek az álmaikban. De mi van, ha én nem hiszek?