Démonok....(Én írtam)

Követett már sok démon,

Kísértették árnyékom,

Nevük is volt rengeteg,

Ott szunnyadnak bennetek!

Úgy nevezték; CSALÁS,

Elvitte mi legfontosabb: család

Megcibálta, kettétépte,

Fosztogatta, s elítélte.

Úgy hívták; VESZEKEDÉS,

Összege: egymás ellen vetemedés,

Hangos szó már nem volt tabu,

Kiabáltam; Hol vagy apu?

Bemutatkozott: DEPRESSZIÓ,

Gyors hanyatlás. jött regresszió,

Sötétté vált, a világos Hold,

Elő lelkem, maga volt holt.

Megismertem ENDORFINt,

A vérből jövő ópiumot, morfint,

Nálam aludt, majd mind éjjel,

Barátkozott gyenge érrel.

Találkoztam BULÉMIÁval,

Vécécsésze haverjával, s butéliával,

Szesz kétszer marta torkom,

Nyálam s könnyem, egybefolyt zordon.

Több néven ismerik: RÁK

Kegyetlen gyilkos, belém vág.

Megkísérti lelkem, rettegésbe taszít,

Rokonaim vitte, közelemben lapít.

A világ HARAGnak ismeri őt.

Testember tanyázik, szőre rőt,

Gyakran vesz rajtam ő erőt.

S szemem hullajtja, sós esőt.

Én úgy szólítom; JÉGVIRÁG,

Lelkében él, gyér világ,

Hát hagy olvadjak el az éji ablakon,

Megpihenjek, fakó, rideg ajkakon.

Mindig a kétes alakokkal barátkoztam. Azt hiszem ezúttal rád van szükségem. Legyél TE a káros szenvedélyem. De ne köss béklyókba!

Előtte, s utána...(Én írtam)

Hánykódik a tenger,

Hullámokban habzik,

Ha belé fúl az ember,

Lelkem szava hangzik.

Fodródzott e korábban?

S tajtékzik majd ezután?

Homálynak a porában,

Eloszlik e oly kuszán?

Most! Elértél egy határhoz,

Épp ez a te keresztutad,

Pillanat mely meghatároz.

Mély levegő, s ereszd utad!

Kettéválik forrongó élted,

S ha kérdik, hát bátran felelj,

Múltad lesz, mely eljő érted,

Két léted van, így térdepelj.

Hát sodorjon messze az óceán,

Sós vize mosson hát tisztára!

Testem reped, mint a porcelán,

Világítson lelkem mind titkára!

Fedje fel vétkeim, maró bűnöm,

Forraszd bőröm, hegeszd össze,

Tetteim, ahogy a sötétben tűröm,

Mondd már Holnap; eljössz-e?

Mert egyik mától nincs veled,

És lidérces lényem utálna,

Eggyé többé nem lehet,

Mert volt előtte, s van utána.

Nekem két életem van. Az első, melyben mezítelen voltam, mert önön bűneim nem öltöztettek. S mit most élek, melyben takaróként borítanak, elfedve hegeim.

Megtartalak...(Én írtam)

Ne sírj! Töröld le könnyeid,

A világ zaja már nem bánt,

Bőröddel ne vájd körmeid,

Te vagy eme, így meg ne bánd.

Ne sírj! Könnyed záporozik,

Karolj belém, csak kapaszkodj,

Véred nyugtasd, háborodik,

Magad miatt ne panaszkodj.

Ne sírj! Látom könnyes szemed,

Megtartalak a semmiben,

Zokogj halkan. S add hát kezed!

Lásd, érted jöttünk ennyien!

Csak sírj! Álarc mögé ne bújj,

Ha elvakul szemed, foglak,

Kínból buborékot ne fújj,

Sötétségben el nem doblak.

Mert bármekkora akadály is tornyosuljon előtted. Csak pillants hátra. Nem kell egyedül küzdened!

Könnycsepp...(Én írtam)

Egy

csepp

könny,

mely érte

arcodon kél,

Olyan sós mint,

lelked szilaj tengere

mely fájdalmadból él.

De szemedből szökő eső,

ami általa születik, általa hal,

Nyomtalanul tűnik el szemedből,

Ha nincs ki elkapja már, az baj,

Mivel hiába úszik a kín tova,

S ha te haza akarsz térni,

 de nincs már többé

hova.

Fagy...(Én írtam)

Megreped, meghasad,

Tükörszeme megtapad,

De be nem törik.

Halkan ropog, megremeg,

Ha reá lépsz, ő elfeled,

S vékony jégen táncolsz.

Jeges hullám csapkod,

Bokádig ér, nyaldos,

S térdig merülsz.

Botorkálsz a vízben,

Süllyedsz minden ízben,

Elmerülni nem fogsz.

Szemgolyód jéggel telt,

Bőröd kék, s zöldre vert,

Jégtáblák közt lebegsz.

Vért könnyezel, lassan fagy,

Lelked tovaszáll, magad vagy,

Úszol a vízen.

Reped a jég, eped a szív,

Hátad feszül, görnyed az ív,

Megdermed a valóság.

Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.