Siralom...(Én írtam)

Sír a szellő,

Zokog egymaga,

Az ősz jöttével,

Oda szívem tavasza.

Kesereg a szó,

Lelkem elsorvad,

S mire hazatérnél,

Szerelmem elporlad.

Ringat a tenger,

Csapkodó hullámja,

Hervadozó szívem,

Kihűlt hullája.

Kacagó rémület,

Elnyeli az ész szavát,

S a szem hiába keres,

A láng nem leli magát.

Némán kér a gyász,

Virágot sírjára,

De nem lel fülekre,

Tékozló imája.

Meg-megáll a szív,

Megpihen zöreje,

Kitárul elméje,

S bezárul födele.

Reszket a lélegzet,

Elhallgat óhaja

Óvatosan lüktetve,

Megtorpan sóhaja.

Tajtékzik a düh,

Karjába nem zárhat,

Evilágon többé,

Reám nem várhat.

A majdnem halál semmit nem változtat meg!

Galád...(Én Írtam)

Bordáim közt reszket a hideg,

Vacogok tőle, ráz az ideg,

Szemem viszket, nem törlöm meg,

Ezért könnyel, le nem mosom.

Harsog az ész, galád szitok,

Mellyel újra csak viszályt szítok,

Én viselem terhét, könnyed súlyát,

Mert más vétkes nem létezik.

Nem hallod szavam, erről én tehetek,

Bár szóltam én, de igaz nem lehetek,

Szívemen seb, minden tetted után,

Lelkemen lyuk, mert nem figyeltél rám.

Itt hagytál magamra, véresen, fázva,

Elhagyástól rémülten, áldásra várva,

De nevess csak, hisz nem te vésztél el,

S mint megmentő, órák után te tűntél fel.

De kacagj csak magadnak, én nem nevetek,

Bizalommal többé, feléd nem lehetek,

Az elsuhanó arcok közt lel rám a család,

Mint tulajdon véremben, hisz nem vagyok galád.

Vacogok, de csak ülök itt, a padon,

S nézem a firkákat a maszatos falon,

Elmélkedek, miért aggasztod fejem,

Megtehetném, s mégis foglalkozok veled.

Pereg az idő, a percek is múlnak,

Egy órája várok, utánam nem nyúlnak,

Várok valamire, bármire mi felém jön,

Egy sóhajra, egy hangra mely tovaköszön.

Hittem szavadnak, s most itt köhögök,

Így hatottak rám a vádló közönyök,

De akaratod előtt behódolok újra,

Hogy ne legyen bú, mely szívedet fúrja.

Vannak sóhajok, melyeket jobb visszafojtani.