Én és Magam...(Én írtam)

Ne büntess, kezem nem véres,

Nem hibáztam, s voltam vétkes,

Rátört létemet megvédtem.

 

Bűn ha magam mentve ölök?

S engem ölne, sírba lököm,

Hisz ő okát, én nem értem.

 

Ellenem jött, vissza nem ment,

Haza nem megy, földben van lent,

Eltemetve, én nem kétlem.

 

Öklömmel ökle öklözött,

Bíborba vérem öltözött,

Segélyt nem kért, én sem kértem.

 

Arcomon arca pofonja,

Ütöm, s fáj állam pokolja,

Magamra tört, s reám törtem.

 

Magamat jött gyilkolni kén,

Ez gyilkosom gyilkosa, én,

Önön védve, magam öltem.

 

Bűnös az, ki magára tör?

S ha merénylőbe áll a tőr?

Pusztítóm pusztuljon ölve.

 

Egymagam holt, holttól félek,

Élet élettel élt, élek,

Halál halállal halt, halok.

Ha magad gyilkosa lennél, meghalnál, hogy merénylőd veled pusztuljon?

Nem fáj...(Én írtam)

Szavad már nem fáj,

Szívem sem sérti,

Elmém nyughatatlan,

S lelkem nem érti.

Nincs több fájó üzenet,

Már nem számít mit ír,

Mert mindketten tudjuk,

Szívem még mit bír.

Jelenléted nem bánt,

Pillantást sem ér,

S nincs többé bánat,

Belém már nem fér.

Nem sért többé zaj,

Beszélj! Már nem ámít,

S nincs már oly' szó,

Mely nekem még számít.

Lelkem könnyekkel teli,

Már csordultig telt rég,

S nincs már oly emlék,

Mi lángokban nem ég.

A hazugságok fala ledőlt,

S rám estek a romok,

Az ütlegek nem fájtak,

Csak szememben a homok.

Többé nem fogja meg kezem,

Inkább tőből lenyesem ölén.

S még az sem fájna annyira,

Mit elszenvedtem én.

Ha szemem előtt keringsz,

Lelkem ostoroz, s okol,

Mert általad tanultam meg,

Milyen is a pokol.

"Az emberek csalódást okoznak... ez rendben van,de mi van ha egyszer rájössz, hogy te vagy a kiábrándító?!..."

Láncok...(Én írtam)

Csörög, zörög, e rozsdaette lánc,

A múltról daloló, kínkeserves tánc, 

Kígyózik utánam, a megvadult kobra, 

Fülembe suttog, mi volt lelkem pokla.

Idéz a múltból, elhalt szavakat hord, 

Nyakamon tekereg, ha feljő a Hold, 

Mert bőröm alatt lüktet, sötét éjeken,

Magamban hordtam egy egész életen.

Aranyozott palást ez, rothadás szagával,

Lelken ülő szörnyeteg, minden szavával,

Átkokat köp ő, miket régen szórtak rád,

De nyakadban csüngnek, azóta is már.

Életet hazudik, talán élte is még valaki,

Egykor így léteztél, de ma az vagy aki, 

Bár nem lóg rajtad sötét, halotti gúnya,

De azóta is rajtad ül szívednek a búja.

Mert bilincs szorul rátok, közrefog titeket,

Így bánat, s te, egymást többé nem feled,

A múltad a kereszted, cipeld hát tova, 

S haza akarsz térni, de nincsen már hova.

Cipeld hát a múlt fájdalmát, akár egy keresztet. S mielőtt összenyomna, állítsd fejfádul.

Bezárva...(Én írtam)

Sikolts, hogy csak bírsz,

Egyszer tán meghallják,

Néznek, s nem látják, sírsz,

Igaz könnyt megcsalják,

Szólj, ha szólni kell,

Bár hangod úgyis elhalá,

Hangod magasba szökell,

Meggyötört testet felfalá,

Vérben végző ujjakkal,

Tépd le körmeid,

Hogy szétágazó utakkal,

Hullajthasd könnyeid.

Remegő kézzel alkoss, fess.

Mázolj elmúlást, gyötrő gyászt,

Szemedre sötétlő fátylat vess,

Sikoltó elmét, halált játssz.

Vöröslő freskóról tekints vissza,

Önön képed lásd, kínnal mosva,

S a magasló torony véredet issza,

Elfeledve halsz, másoktól bujdosva.

"Mikor vér szárad kezedre, s életed utolsó perceit éled, megmondom mennyit jelentettél nekem."

Lélek vére...(Én írtam)

Torkom mélyéből vér bugyog,

S testem porcikáin, hogy buzog,

Nyakamon vízesésként zubog,

Ahogy darabos véreső zuhog.

Lelkem testben ázott lucsok,

Mely szívem mélyén susog,

Ó! Nézd apa; mit tudok,

Nyakamon szorul fekete hurok.

Elmém ölelő vérköpenyes burok,

Azt kaparó bagoly kínnal huhog,

Burkom magzata arcomra csurog,

Csüngő testem, halkan szuszog.

"Véremmel könnyezek, és könnyezve vérzek"