Könnyekbe öltem a végtelen bánatom,
Megrogyott alattam gyenge támaszom,
A fájdalom leránt lábamról le a földre,
Nem figyelek csak a kísértő csöndre,
A gyász lassan kúszik fel a lábamon,
S tekeredve tovább mászik hátamon,
Egyedül a szenvedés leple betakargat,
Míg belül a fájdalom terhe sanyargat,
Összetörtem a változások súlya alatt,
És lelkemben reménytelenség maradt,
Ha csuklómon végighúzom kardomat,
S könnyeim ezrei áztatják el arcomat,
Már nem bírom a rám nehezedő terhet,
Ezért vérrel írom majd alá ezt a verset.
Belül zokogva ordít a szív, kívül mosolyra húzódik az ajak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése