Gyengén pislákoló gyertya a sötétben,
Tüze nem ragyog már úgy, mint régen,
Fénye csak gyengül, hamarosan kialszik,
Vele együtt egy fájó szív megnyugszik,
Pár pillanat; nemsoká eljő a sötétség,
Akkor véget ér minden fájó keserűség,
Messzeségben szél támad hirtelen,
Nem áll meg, közeledik csendesen,
Majd a lánggal keringőbe kezdenek,
Egymás ajkára halálos csókot lehelnek,
A gyenge fény beolvad a sötétbe,
S a fájó szív lüktetésének vége,
Ott fekszik a lány a hideg kövön,
Karcsú teste elnyúlik a földön,
Olyan mintha békésen aludna,
Pedig a halál karjaiban ringatja,
Teltek hosszú percek, s órák,
Mire szülei az ajtót rányitották,
Ott feküdt a lány jéghideg arccal,
Befejezte küzdelmét a harccal,
Édesanyja sírva könyörgött,
Meghalt, szíve darabokra törött,
Kislánya holtsápadt arcát simogatta,
Kihűlt jéghideg kis kezét szorítgatta,
Nem volt benne erő kihűlt teljesen,
Csuklójából vér ömlött szüntelen,
Mellette a penge, mit vére áztatott,
Vége a lánynak, kit a sors hánytatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése