Letűnt kor hamvadéka...(Én írtam)

Pusztuló igazság,

Könnyező álmok,

Dacol a rémkép.

Sikít az álnok.

Megbúvó rejtetlen,

Egy más világba áttol,

Mezítelen önön magad,

Álarcokban táncol.

Kerge szabadság,

Daloló füstfelhő,

Záporozik égalja,

Ha virradat eljő.

Görnyedő képzelet,

Szétszaggatott gyönyör,

Siránkozó szélmalmok,

Suhintása könyör.

Eloszló vakság,

Kilyuggatott fehérség,

Feltörnek az érzelmek,

Hogy szívemet felsértsék.

Lehulló rémület,

Rostélyok közt bámul,

Elernyedő izmokkal,

Száját tátva ámul.

Megrekedt harag,

Csiholom, hogy égjen,

Gyűlölhetnélek,

De mi értelme így élnem?

Megtorpanó szelídség,

Fegyelem az úr,

Hánykódnak a hullámok,

Sötétlő, s azúr.

Szétőlfútt vadságtól,
Üvölt a zokszó,
Barbár tetem fölött,
Kering a holló.

Madár szárnya verdes,
Eszeveszett kapkod,
Deres pihék fedik,
Megfagyott, de csapkod.

Fennhéjázó héják,
Dicsmámorból leesnek,
S tépőfogas keselyűk,
A prédákra lesnek.

Didergő születés,
Megrészegült halál,
Pestis pusztít mindenütt,
De élőt már nem talál.

Túlértékelt kegyelem,

Tömegsirba lökdös,

Elkárhozó végakarat,

Halál szele bökdös.

Zokogó sírkövek,
Nyughatatlan holtak,
S a kacarászó koponyák,
Kik egykor élők voltak.

Féligszítt pipa füstöl,
A négy égtájhoz száll,
Füstkarikák képében,
Perzselt földön jár.

Lobogó eső oltja,
A tüzet csitítja, s óvja,
Az elfakuló éjszakára,
Zord szavait kirója.

Sértett viszálytól nedves,

Az elázó víztükör,

Hisz, régi dicsfényünk,

Már nem úgy tündököl.