Rám köszön halkan, majd némán suttogja a nevemet,
Miközben kezei közt szorongatja a dobogó szívemet,
Arca már csak öreg csont és rothadó, lemálló bőr,
Fogak nélkül mosolyog, karomon végigfut a libabőr,
Bámul engem, tekintete nincs, csak két szemgödör,
Csontos ujja, hol hozzám ér, ott fájdalom gyötör,
Felzabálja a húsomat csontjaimról, akár egy sakál
Mert mindketten tudjuk, ő nem más, mint a HALÁL.
Sötét palástja kígyóként testem köré tekeredik,
Szemem előtt lassan minden homályossá feketedik,
Csókot leheltem mérgező, cafatokban lógó ajkára,
Éreztem, hogy hűs mérge, testemet lassan átjárja,
Hideg karjaival átölelte gyenge, törékeny testem,
Még suttogott valamit, mielőtt karjai közé estem,
Kezében ott lóbálja a hosszú, fekete éles kaszát,
Lehunyom szemeimet majd magával ragad a HALÁL...
"Hívatlan vendég jő, bár észre sem veszed.
Legjobb barátod ő, és hű szerelmesed.
Arctalan király, halk léptű mostoha.
Folyton nyomodban jár, s nem hagy el soha.
Közel jön, túl közel, szomorúan megáll,
Ráförmedsz, nem fut el, mert úgy hívják: HALÁL!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése