A látásom is már gyenge, lassan ködös,
Ecsetem egy penge, éle már rézvörös,
Képet festettem csuklómra, ami rögös,
Hosszú csíkokat, minek színe vérvörös,
Életem végigment az úton, mi egy körös,
De valahogy nem sajnálom, ez különös.
Csíkok borítják végig a karomat,
Színek százai lepik el a balomat,
Lassan dúdolom szomorú dalomat,
Senki nem érti a kegyetlen bajomat,
Ölembe ejtem a zsibbadó tagomat,
Vörösre festem a felkelő napomat.
Nem azért vágunk eret, hogy meghaljunk, hanem azért, hogy éljünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése