Mikor miattad első könnyemet hullajtottam,
Akkor kellett volna feladnom, de kitartottam,
Feladni mindent, szerelmemet, s vágyaimat,
Feledni téged, a titkon dédelgetett álmaimat,
Mind hiába, képtelen voltam elengedni kezedet,
Mi bilincsként szorult csuklóm köré.
Csak vártam némán egyedül, tűrtem a sorsomat,
Elfojtva könnyeimet, marták szemem és torkomat,
Éjszakákon át virrasztottam feletted, nesztelen,
Mire rájöttem, hogy már nincsen mit vesztenem,
Magadhoz láncoltál, de éj leple alatt letéptem őket,
A hívogató sötétbe futottam előled.
Már nem lángolt bennem a perzselő szerelem,
Nem bánom, hogy a fegyvert neked szegeztem,
Kezem remeg, ujjam a ravaszon, a tár megtöltve,
Csak egyetlen apró mozdulat és a golyó elsütve,
Dörrenés, elsült a pisztoly, véred szárad kezemen,
Én pedig mosolyogva nézem a tetemed.
Holdfény ragyogja be vérben úszó testedet,
Vér keverte mocsok fedi minden sejtedet,
Lyuk tátong mellkasodon, keresztül lőttem,
Testedre borulva, halkan zokogva bőgtem,
Lelkem ujjong, szívem viszont megszakadt,
Szerelmünkből sarj nem fakadt.
"Senki nem hallja könnyeim néma záporát"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése