Csönd telepszik a szobára,
És minden sötét sarkára,
Hová már fény sem jut el,
Békét lélek ott nem lel.
S ott fekszik a földön ő is,
Mozdulatlan, szívében kőris,
Önön kezével vert oda tövist,
Lyukat ütött mellkasába.
Csorog a vér, habzik lassan,
Parkettán kopog, kínzóan halkan,
Szertefolyik, ahogy ernyed a test,
Elő szövetből, vörös képet fest.
Arcán könnyek, száján mosoly,
Életben többé már nem fogoly,
De ott marad a felhasított artéria,
Elvérzik a lány, micsoda tragédia.
Pengét ragadt, s rántott rajta,
Többé nem volt az a félős fajta,
Bugyogott a vére, a padlóra került,
Rángatózott kicsit, s holtan elterült.
Üvöltött kínjában, kaparta a falat,
Vér borította be a meggyötört agyat,
Sikoltásra nyílt a fulldokló garat,
Ezért vert szívébe tűztől izzó vasat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése