Te vagy az ereimben lüktető vér,
Egy hajnali órán átmetszett ér,
Ki a sötétből suttogva félőn kér,
Ahogy ablakomra száll le a dér.
Te vagy az égnek ragyogó csillaga,
Vérem levegőben terjengő fémszaga,
Nappalokban fuldokló sötét éjszaka,
Ahogy váltakozik érzéseim évszaka.
Te vagy a jégvirág az éji ablakon,
Megtorpanó könnyek vörös ajkakon,
Neked szóló levél hófehér paplanon,
És a szép föld, mi úgy marad parlagon.
Te vagy a sikoly egy késői órán,
Én dacos szemű egyetlen rózsám,
Szívemben a tornádó, elsöprő orkán,
De ne fordulj el, ha reád néz orcám.
Te vagy az éjjeli álom szemeim ölén,
Átlátok én a hajnal mohó ködén,
Immár senki nem áll közéd s közém,
De ne riogass, s lopózz mögém.
Te vagy, ki karjában békésen alszom,
A naplemente után lebukó alkony,
Nem engedlek, inkább testem haljon,
S ha ez az ára, hát szívem valljon.
Enyém minden perc, és óra, amíg téged nézhetlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése