Kettősség hordozója... (Én írtam)

Én vagyok a fény,

Ragyogó égi lény,

Egy angyali tünemény,

Titkok hordozója, én,

Mégis halált hozó rém.

Az ki sosem habozik,

Kiben sötétség lakozik,

Magamban hordom síromig,

Míg e kettősség lelkemben elporlik.

Én vagyok a lágy szellő,

Mi messze sodorja lelkem porát,

Hadd lássák ők, eme csodát,

Viszi a szél lelkem nyomát,

Viruljon élet hamvaim okán.

Én vagyok a gyász,

S én vagyok a zordó,

Kettősséget magamban hordó,

Béke követe, s a vért kiontó.

Magamban hordom a mennyet,

Megtagadva minden szennyet,

Mi lelkem sötétjén bugyog,

Akár a fekete szurok,

Mert a Pokol is bennem tanyázik,

Titkon szívemre vadászik,

Menny s pokol egymással csatázik.

Égi hírnök vagyok,

Ki ördöggel cimborál,

Bennem él, e csalfa vak világ,

S én vagyok, ki sarját világra szülte,

Ki másvilággal titkos nászat ülte.

Elkárhozó lelkem segítségért kiált,

De erő belőlem mind elszállt,

S nem maradt más egyéb, mint,

Idebenn Menny s Pokol,

Viaskodva egymással, engem okol.

A káosz óceánjában ragyog testem,

Lelkem sötétjéből, a fenybe estem,

Kitaszított a Pokol, megtagadott a Menny,

Kitagadtak az élők, nem fogadnak be a holtak,

Pedig szavaim mind értük szóltak.

Hisz én vagyok az,

Élet, s a Halál egyben,

Megtestesülve a szürkületben.

Én vagyok az elő,

S bennem él a halál,

Mindez életemén ível át.

Én vagyok a vétkező,

S a szent is egyben,

Bent megférnek ők ketten

Csendben idebent bennem.

Mert bűnt hordok testemben,

S feloldozást kezemben.

Ki holtak közt az Élő,

S élők közt a Holt,

 Felhők közt ragyogó fényességes Hold,

A Mennyben raboskodó démon,

S egy Pokolra került angyal.

Sötét tűzben ég testem sötétben,

De a fényességet én lobbantom lángra.

Én vagyok, ki nem illik sehová,

Hisz egyszerre vagyok túl jó a rosszra,

S mégsem elég jó, rossz a jóra.

Nem tartozom így sehová, hisz,

Én a fény, s a sötét követe vagyok,

A béke hírnöke, áldás hordozója,

S a rossz hír hozója,

Ki a Halál kapuját őrzi,

S a Mennyek rejtekét,

Titkon a sötétben;

Imádkozok egy új életért.