Disztópia...(Versenyre írt mű)

Hulláktól bűzlő tengerek vérrel mossák a partokat,

Ezerszámra látni az élettelen, elgyötört arcokat,

Emberek ölik egymást, mindennapi harcokban,

Rothadó tetemek hevernek, hatalmas halmokban.

Szétdrogozott fiatalok és óvodás gyermekek,

Kokaintól beszívva, vágják fel az ereket,

Szüleiknek hajtogatják; Ez majd beheged,

Mintha őket érdekelné vagy bárki egyebet.

Csak az idősek suttogása tör át a csatazajon,

Kérdezgetik egymástól; mivé lett a régi hon?

Rapunzel is hajából kötelet már bitófára fon,

S a harc maga után ismét csak új harcot von.

Hirdetik a terroristák; Minek élni, ember?

Ha nemsokára, majd úgyis meghalsz egyszer,

Az iskolákban már nem tanítják mi az a vegyszer,

A gyerekek azt tanulják, hogyan lő egy fegyver.

Civilek tömik egymás koponyáját golyós fémekkel,

Csak ölik egymást halomra hasmetsző késekkel,

Vigadnak az öngyilkosok, savat isznak mérgekkel,
Kívánják; jött volna a világvége, korábban évekkel.

A gyermekek az utcán, kuncsorognak éhesen,

Belülről rohadva, lassan pusztulnak el véresen,

A szülők nem létező istent szidnak, de mind tévesen,

Nem látják ők, hogy a bűnös a tükörben ténfereg.

Halálsoron a bűnözők, várják a kegyelemdöfést,

Meg sem kísérelik, az életüket mentő szökést,

Inkább örömmel várják a szívükbe hatoló lövést,

Holtan is jobb nekik, mint nézni a féktelen ölést.

Majd letarolnak mindent, a harcba induló sereggel,

A hullaházak is megtelnek embertetemekkel,

Vérben úsznak már a mezők, elborítva fejekkel,

Rég elválva testüktől, rideg arcuk tele sebekkel.

Felégetnek mindent, halálsikoly a nyomokban,
Tűzben égő tetemek, sikolyok a torkukban,
A méreg mit lenyeltek, kavarog a gyomrukban,
Mérgező gáz terjeng, légcsövükben, orrukban.

Alkoholba menekülnek, fulladoznak a piától,
Füst száll mindenhonnan, csak nem a pipákból,

Visszasírják remegve, tanulnának a hibákból,

Ébren álmodnak az emberek; a régi jó világról.

"A sötétségből van kiút....de valóban ki akarsz jutni a fényre?"