Hívogató... (Én írtam)

Egy hívószó,

Dallama légies, kígyózó,

Ritmusa lágy, bimbódzó,

Felcsendül, majd meg-megáll,

Mint a lélek, mi föl, messze száll,

De nem röppen az fel ugyan,

Mert egyenest pokolra zuhan,

Egy suttogás,

Á, nem volt az csak szél suhogás,

Csak távolról szűrődő huhogás,

Ismét szól, majd elhallgat,

A lassú szó, mely elhalhat,

S vár rá, míg elaltat,

Mert a figyelem is ellankad,

Egy morgás,

Torokból feltörő rontás,

Vagy szívedben a kongás,

Kiráz a hideg, csak a szél fúj,

Halkan közelít, bőröd alá búj,

Ismeretlen érzés, ez valami új,

Egy kiáltás,

Hiába, oda minden kilátás,

Most már nincs meghátrálás,

Vér habzik a torokban,

Gyöngyöző mely elporlad,

Test vergődik mocsokban,

S halálsikoly nyomokban,

Egy lélegzet,

Az utolsó, s mit kést élezget,

Elvesz, s újjá nem éleszthet,

Mérgezett csók ég ajkán,

Lassú könnycsepp folyik arcán,

Melyet bosszú és fájdalom szült a világra,
Ő nem más, mint a pokol egy hervadó virága...

A szépség csak a bőr felszínéig tart, a mocsok viszont csontig hatol...