Csörög, zörög, e rozsdaette lánc,
A múltról daloló, kínkeserves tánc,
Kígyózik utánam, a megvadult kobra,
Fülembe suttog, mi volt lelkem pokla.
Idéz a múltból, elhalt szavakat hord,
Nyakamon tekereg, ha feljő a Hold,
Mert bőröm alatt lüktet, sötét éjeken,
Magamban hordtam egy egész életen.
Aranyozott palást ez, rothadás szagával,
Lelken ülő szörnyeteg, minden szavával,
Átkokat köp ő, miket régen szórtak rád,
De nyakadban csüngnek, azóta is már.
Életet hazudik, talán élte is még valaki,
Egykor így léteztél, de ma az vagy aki,
Bár nem lóg rajtad sötét, halotti gúnya,
De azóta is rajtad ül szívednek a búja.
Mert bilincs szorul rátok, közrefog titeket,
Így bánat, s te, egymást többé nem feled,
A múltad a kereszted, cipeld hát tova,
S haza akarsz térni, de nincsen már hova.
Cipeld hát a múlt fájdalmát, akár egy keresztet. S mielőtt összenyomna, állítsd fejfádul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése